Mivel közösségben élünk, ezért elkerülhetetlenül hatnak ránk bizonyos csoportdinamikai hatások, ezért célszerű, ha tudomásunk van a legfontosabb összefüggésekről. A csoport (közösség) elemei az egyének. A közösségben az egyének mozgásai (kölcsönhatásai) előbb-utóbb kitermelik a vezetőket, és a többiek a vezetettek pozíció­jába kényszerülnek. A vezető lehet demokratikus és autokratikus (öntörvényű). A demokratikus vezető arra törekszik, hogy minden egyén megtalálja a helyét a közösségben, és mindenkit abban segít, hogy önmagát a közösség céljainak megvalósítása során kibontakoz­tathassa, vagyis mindenkinek keres és talál a szintjének megfelelő tevékenységet. Egy ilyen közösségben az egyének jól érzik magukat.

Az autokratikus vezető számára csak a saját hatalmának a megőrzése a fontos, ezért befolyásolható, hízelgő egyénekkel veszi körül magát, miközben a többiek a perifériára szorulnak. Ha egy egyén nem találta meg a helyét a közösségben, akkor vagy konfron­tálódnia kell a vezetővel, és ki kell harcolnia a szerinte neki kijáró pozíciót, ha ez bármilyen okból nem sikerül, akkor vagy behódol és elfogadja a periférikus szerepet, vagy elhagyja a közösséget.

Ebből a rövid áttekintésből is világosan látszik, hogy milyen sokat tudnak ártani a közösségnek (és önmaguknak) az autokratikus stílusú vezetők, mivel nem képesek a közösség valamennyi egyedét mozgósítani a célok elérése érdekében. A perifériára szorultak és az elnyomottak képességeik visszatartásával reagálnak, és nem lesznek képesek tudásukat beleadni a közösség céljainak a megvalósításába, míg a hízelgők, önálló megoldásokra alkalmatlanok csak a vezető kegyeinek keresésével foglalják le magukat, és általuk nem halad előbbre a közösség szekere. Míg a demokratikus vezető mindenkit integrálni szándékszik, addig az autokratikus „Divide et impera” („Oszd meg és uralkodj”) elven működik. Így a közösséget megosztja, és előbb utóbb kitermeli saját ellenfelét, aki aztán alkalomadtán meg is dönti az uralmát.

Ezek a csoportdinamikai összefüggések az óvodában ugyanúgy érvényesülnek, mint a politikában vagy az egyházakban, hiszen a törvényszerűségek nem intézményfüggőek, hanem az emberi szemé­lyiség felépítéséből fakadnak. Ha viszont valaki nincs tisztában velük, akkor könnyen illúzióba eshet.

Létezik még egy harmadik személyiség típus a vezetőn és a vezetetten kívül, az aki - tudatosságánál fogva, a közösség érdeké­ben - mindig az üresen maradó helyet (vakanciát) foglalja el, mivel tisztában van vele, hogy a közösség akkor működik jól, ha minden helyet betöltenek, de ez ritka, mint a fehér holló. Az ilyen egyén értékét a vezetők legtöbbször nem ismerik fel, és a perifériára szorítják. Belőlük lehetnek az indirekt vezetők, akik a háttérből mozgatják eseményeket.

Ha spirituális szemmel nézzük a csoportdinamika működését, akkor azt láthatjuk, hogy az egyének által a közösségben betöltött szerepek a Tarot kis és nagy Árkánum lapjai egyikének felelnek meg. Így mindenütt lesz Uralkodó vagy Főpapnő, ezek kelendő szerepek, de minden közösségnek megvan a maga Bolondja. Ha nincs jelen olyan egyén, aki tudatosan betöltse a hiányzó szerepkört, akkor a csoportdinamika beleszorít egy egyént az adott szerepbe. Így láttam már olyan esetet, amikor nagy műveltségű, elismert tudósok, miután nyugdíjba vonultak, a Bolond szerepkörébe szorultak, mivel a többi feltörekvő egyén versengeni kezdett az uralkodói pozíciókért.

Természetesen minden közösségben megtalálhatók a „negatív” szerepkört betöltő személyek, a Halál szerepkörében van az, aki mindenkire csak bajt hoz, és akit mindenki utál, a Végítélet szerep­körében pedig, aki mindig vészmadárként riogat. Ha a közösség valahogy megszabadult tőlük, a csoportdinamika rövidesen másokat szorít be a helyükre, így pótolva a hiányt.

Ebből is látszik, hogy nincs sok értelme annak, hogy más közös­séget, munkahelyet, stb. keressünk, mert ott is ugyanazok a feladatok köszönnek vissza ránk, vagyis megtalálni a helyünket, feladatunkat az Életfa 22 beavatási útjai (kis Árkánum) és ennek oldalágai (nagy Árkánum) között. Az egyetlen lehetőségünk a tudatosságunk maga­sabb szintre történő emelése, ami lehetővé teszi, hogy a beavatási utakat spirituális szinten éljük meg, így rálássunk a többiek játékaira, miáltal mi megszűnünk zavaró tényezőnek lenni a számukra, és ők is a mi számunkra.

(Rhasoda Varga Margit, Az élet megélésének művészete I. 75. o.)