Korunk legfontosabb jellegzetessége az információs forradalom. Az internet révén bárki bármikor korlátlan információ birtokába juthat.  Felbecsülhetetlen mennyiségű az az információ áradat, ami naponta éri az idegrendszerünket, kérdés azonban, hogy mihez kezdünk vele? A tudat nem boldogul ennek a feldolgozásával, így a tudatalattiban raktározódik, és a meg nem erősített információk folyamatosan kiesnek, törlődnek. Arra sosincs időnk, hogy utána nézzünk annak, hogy egy információ helyes-e? Éppen ezért sokan még most is készpénznek vesznek minden információt, ami az írásos vagy vizuális csatornákon keresztül áramlik hozzájuk. De még azok is, akik a kétkedők közé tartoznak, ki vannak téve annak a mentális befolyásolásnak, amelynek célja, hogy kereskedelem résztvevői vásárlókat toborozzanak a termékeiknek. A reklámokra lassan immunissá váló vásárlók a reklám célú riportokkal lesznek megdolgozva, amely azért veszélyesebb, mert tudományosnak és logikusnak tűnő érvrendszerrel támasztja alá, hogy miért is van nélkülözhetetlen szükségünk az adott termékre.   

Van azonban a jelenségnek egy másik oldala, amely figyelmes szemlélő számára már kezd nyilvánvalóvá válni. Az információ mennyiség növekedésével egyidejűleg növekszik a tömegek tudatlansága. A jól informáltak is egyre kevesebbet lesznek képesek felfogni a körülöttük zajló folyamatokból. A mai tanulót már nem a tudás megszerzésére nevelik, hanem információgyűjtésre, a tanár pedig az információ ismeretét kéri számon.  Ráadásul miután senki sincs abban a helyzetben, hogy a helyes információról biztos tudása legyen, így a tanár öntudatlanul azt a választ várja, amely információval ő rendelkezik az adott kérdésről. Ebben a rendszerben az teljesít jól, aki képes a tanárra ráhangolódni, és kiolvasni a fejéből a válaszokat.

Az oktatási rendszer eme sajátossága nem új keletű. Már 40 évvel ezelőtt is hasonlóan működött, de akkor még csak az olyan szemfülesek vették észre és használták ki, mint pl. én. Ha sikeres akartam lenni, de nem akartam időt pazarolni arra, hogy megtanuljak valamit, akkor előre kitaláltam a kérdéseket, és a hozzájuk tartozó válaszokat. A módszer korlátait csak akkor tapasztaltam meg, amikor képtelen voltam egy-egy antipatikus tanárra ráhangolódni, a szimpatikusakkal viszont jól működött. A mai diákoknak viszont lassan esélyük sem lesz valódi tudásra szert tenni, mert összetévesztik az információgyűjtést a tudással.

   A különbség a legegyszerűbben úgy fogalmazható meg, hogy a tudás az információnak az a része, amit abból az egyén tudatosan hasznosítani képes. Nézzünk erre egy példát. A diák kap egy leírást pl. egy munkafolyamatról. Ha megtanulja és képes visszamondani, akkor az információ birtokában van. Ha a leírás alapján képes a leírtakat kivitelezni a gyakorlatban, akkor az információt elsajátította, a munkafolyamat kivitelezése közben megtapasztalásra tett szert pl. arról, hogy az információ valós, mivel kivitelezhetőnek bizonyult. 

Eddig a szintig nem beszélhetünk tudásról. A tudás akkor kezdődik, amikor a diák érti, hogy a kivitelezés során mit miért csinál, mely lépések miért az adott sorrendben követik egymást. Ha érti, akkor képessé válik a leírást módosítani, a lépéseket más lépésekre cserélni, vagyis képessé válik a megtanultak kreatív, önálló alkalmazására. Miközben a technikai fejlődés égetően kiált az ilyen szintet képviselő munkavállalókért, az oktatás egyre jobban távolodik attól, hogy erre nevelje a fiatalokat. Miért?

Mióta a világ, világ a valódi tudás megszerzése drága. A valódi tudás mindig egy szűk kiváltságos réteg birtoka volt, akik megengedhették maguknak (volt idejük, pénzük), hogy a valódi tudás birtokába kerüljenek. A közoktatás pedig olcsó, és olcsónak is kell maradnia, hogy mindenki hozzáférjen. Amit tehát tudomásul kell vennie minden szereplőnek, aki az oktatással kapcsolatba kerül, hogy ha valódi tudásra akar szert tenni, akkor arra pénzt, időt, elmélyedést, odafordulást, egyszóval ÁLDOZATOT kell hoznia. Miért? Mert a valódi tudás hatalom önmagunk fölött, és akinek hatalma van önmaga fölött, annak van hatalma mások fölött is. Ezért a mindenkori uralkodó osztály mindig is őrizte a valódi tudáshoz vezető utat, hogy oda csak a kiváltságosok kerülhessenek.

Ami a világi tudás megszerzésére igaz, az egy az egyben igaz a szellemi vagy spirituális tudás megszerzésére is. A gyorstalpaló ilyen-olyan spirituális tanfolyamok csak információgyűjtésre elegendőek, a tudás látszatát ébresztik fel csupán a résztvevőben, aki azt hiszi, hogy ő most valami különleges (titkos) tudás birtokába került. Valójában ezek az információk rendszerint fenn vannak az interneten. Az információ bőség, a gyakorlatlanság a keresésben, továbbá a megszerzett információk kreatív alkalmazásának hiánya okozza azt, hogy az adott tanfolyamon átadottak olyan különlegesnek tűnnek a résztvevők számára.            

Fölösleges és célszerűtlen emiatt másokra hárítani a felelősséget, és másokat hibáztatni. Ebben az Univerzumban mindenki csak önmagát tudja becsapni. Mindenkinek el kell döntenie, hogy ő mire vágyik? Megelégszik az információkkal, amelyek a valódi tudás kenyérmorzsácskái csupán, vagy a tudás kenyerével szeretne jóllakni? Ettől a pillanattól kezdve senki sem mondhatja azt, hogy ő nem tudott mindezekről, mert nem volt senki, aki felvilágosítsa. Én szóltam… 

Ha valódi tudásra vágysz, keresd az uktm spirituális életmód képzését, ami szabaddá tesz, mert megszabadít mindennemű mentális befolyásolás alól legyen az világi avagy vallási.

(Rhasoda Varga Margit: Az ég a Földdel összeér. 76. o.)