A magyarok jelentős része művészi szinten gyakorolja az önsors rontást, sőt mellét verve még büszke is erre. Természetesen ők semmiért sem felelősek, hiszen minden, ami velük történik, az a külső körülmények sanyarú összjátékának eredménye. A baj az, hogy ez a kifogás senkit sem érdekel. Mégis kitől várják az önsors rontók a sorsuk jobbra fordulását? Talán a Télapótól, vagy a jó tündérektől, netán Istentől. Elmagyarázom miért nem lehetséges ez.
Az önsors rontás első módszere, amikor valaki önmagát alábecsüli: „Én nem vagyok jó semmire, én ezt nem tudom megcsinálni, én ezt nem élem túl…” A valóság azonban az, hogy az ember egyetlen olyan feladattal sem találkozik, amire ne lenne elvileg felkészülve. A félelem által motivált emberek azonban inkább hárítják a feladatot, mint szembenézzenek a vizsgával. A vicc az, hogy ha nekifognának, akkor azonnal kapnának segítséget, és ha nem is elsőre, de többszöri nekifutásra meg tudnák oldani a feladatot, ami által tapasztalatokban gazdagodva, megerősödve kerülnének ki a helyzetből, önbizalmuk nőne, és idővel még komolyabb feladatok elvégzésére válnának képessé. Nem beszélve arról, hogy sokkal jobban éreznék magukat a bőrükben és a világban.
A második módszer, amikor valaki elhatárolódik a feladattól: „Én ezt utálom, nem akarom megcsinálni, mindig én kapom a piszkos munkát, inkább holnapra halasztom, csinálja valaki más…” Valójában tudja, hogy neki kell megcsinálni és meg is fogja, de ellenszenvét kifejezve a tevékenység iránt szenved egy sort rajta. Ennek az a hátránya, hogy az ellenállás fogyasztja az erőt, miáltal a feladat végrehajtásában iszonyatosan el lehet fáradni. Utána pedig lehet tovább sírni, hogy milyen fárasztó is a munka. Egyetlen tevékenység sem alacsonyabb rendű, vagy piszkosabb, mint bármelyik másik. A tevékenységeket mi minősítjük ilyennek, vagy olyannak. Vegyük azt az esetet, amikor valaki szippantós kocsival járja a várost. Nahát! Ez aztán a piszkos munka. Miért? Minden ember általában naponta egyszer kitörli a valagát, ha kis gyereke vagy idős hozzátartozója van, akkor még azét is. Az anyagcseretermék kezelése kifejezetten fontos tevékenység a társadalom számára. Ha viszont valaki ezért lebecsüli magát, akkor a társadalom ugyanezt a visszajelzést fogja adni számára, hogy felismerje a szemléletének hiányosságát. Ha már valamit mindenképpen meg kell csinálni, akkor csináljuk jókedvűen, mert akkor jobban megy az idő, és nem fáradunk el benne annyira. Ha pedig nem tetszik, akkor változtassunk, keressünk más elfoglaltságot. Ha nem találunk, akkor viszont a miénk a feladat.
Én úgy szoktam eljárni, hogy figyelek. Látom, hogy jön egy feladat. Tovább figyelek. Ha látom, hogy valaki kap utána, akkor átengedem. Ha látom, hogy a feladat elhalad mellettem, akkor hagyom. Ha pedig a feladat megáll előttem, és nem akar távolodni, akkor megcsinálom. Igaz, hogy így a mások által elutasított tevékenységek jutnak nekem, mégis minden esetben jobban járok, mint azok, akik a feladattól elfordultak. Ezért úgy tartanak számon, mint aki a „sz@rból is aranyat tud csinálni”. A munka játék! Ha játszod, nem igényel erőfeszítést. Könnyed és laza lesz az életed. Nevetsz az egészen, és ezért mások szívesen csatalakoznak hozzád, hogy veled játszanak, mert veled könnyebbnek tűnik az élet.
Az önsors rontás harmadik módszere, amikor valaki a másikat becsüli le: „Te ehhez nem értesz, ez nem való neked, te erre nem vagy képes, nincs hozzá tehetséged, tudásod, tapasztalatod.” Ezekkel a szavakkal söprik félre a nők, a gyermekek, a beosztottak, a kevésbé iskolázottak, az öregek stb. véleményét azok, akik önmagukat felsőbbrendűnek képzelik. Mi lesz ennek a következménye? „Mindent nekem kell csinálni, mert senki nem ért semmihez!” Meglepő? E mögött a hozzáállás mögött elhatárolódás húzódik meg a másik embertől és annak sajátos szemléletétől. Tehát itt az önsors rontó nem a faladattól, hanem a másik embertől, aki (a maga módján) segíteni akar, határolódik el. Itt a lényeg, hogy mivel mindent ő tud jobban, ezért csak olyan személyt tudna segítőként elfogadni, aki pont úgy gondolkodik, mint ő. És ebben rejlik a tévedés. Mivel ragaszkodik a saját elképzeléséhez, ezért nem hajlandó észrevenni mások elképzelésében az előremutató lehetőséget. Lehet, hogy a másik elgondolása hibás, és nem kivitelezhető, de lehet benne egy parányi ötletmag, amit ha egybeépítenének, máris előbbre tartanának. Következésképpen mindenki jobban érezné magát, hasznos tagjává válna egy közösségnek, és jobban haladna a közösség szekere is. Másképpen megfogalmazva, a csapatmunka nem erénye a magyarságnak. Igen, mert ehhez alázat kell, az egyén háttérbe helyezése. Ez a távol keleti kultúrák sikerének titka.
Akkor már csak egy kérés maradt hátra. Miért veri a magyarokat az Isten? Te mit csinálsz a gyerekeddel, ha még sokadszorra sem tanulta meg a leckét? Ha valóban szereted, akkor megtanítod tanulni, feladatot megoldani, keményen dolgozni, szembenézni a kihívásokkal, egyszóval önállóvá neveled. Ha nem így jársz el, akkor még vénségedben is rajtad fog élősködni.
Isten bölcsebb nálad. Isten nem ver bottal, csak a sorssal. Azt mondja: „Mindenkinek erőt adtam az erőmből, bölcsességet a bölcsességemből, tudatosságot a tudatosságomból. Pontosan annyit, hogy azzal képes legyen a feladatait megoldani. Nem várok el többet, csak ennyit. Ha valaki nem él ezzel, akkor megtagadott Engem, mindazt, ami Én vagyok őbenne. Vagyis számára nem létezem.” Ha pedig valaki számára Isten sem létezik, akkor nincs olyan se, aki segíthetne, ugyanis mindenki önmagával van elfoglalva, és ez az önsors rontókra jellemző leginkább.
Minden szenvedést, nehézséget mi teremtünk önmagunknak. Ezt az anyagi világot nem Isten teremtette nekünk, ha nem mi teremtettük magunknak ilyenné. Az Isten által számunkra teremtett világ, a mi valódi otthonunk, elő van készítve, de oda csak azok juthatnak be, akik itt az anyagi világban megtanulták a teremtés és a kölcsönhatás törvényét. Az önsors rontók nem akarnak tudomást venni ezekről a törvényekről, ezért nekik nem jár az isteni birodalom egészen addig, amíg képessé nem válnak arra, hogy kigyógyuljanak az önámításból.
Vissza
Érdeklődésemet sohasem sikerült beszűkítenem valamely körülhatárolt tudományterületre. Noha a kémiát tekintem szakterületemnek, mindig sikerült áttévednem a környező természettudományok mezsgyéire. Sohasem értettem, hogy az emberek hogyan akarják megérteni a körülöttük levő világot te ...
