Naponta halljuk egymástól, vagy mondjuk egymásnak: Hagyj békén, én azt csinálok, amit akarok… Ha hívők vagyunk, akkor még arra is hivatkozhatunk, hogy Isten szabad akaratot adott. Szabadon tévedhetünk, vagy hibázhatunk, megtagadhatjuk az engedelmességet egymásnak, feletteseinknek, Istennek és így tovább. Érdemes körüljárnunk egyszer a kérdést valóban szabadok vagyunk-e, azok a sokat magasztalt szabadságjogok, amelyeket kivívtunk mennyit érnek, hogyan tudunk élni velük?

Nézzük először a testi szabadságot! Azt tesszük-e a testünkkel, amit akarunk? Látszólag igen, de közelebbről megvizsgálva a kérdést nemcsak erkölcsi, szociális, társadalmi normák kötnek gúzsba bennünket, hanem saját biológiai és fizikai szükségleteink is. Tekintsünk néhány példát: a társadalmi elvárásoknak megfelelően kell öltözködnünk, de ha ezeket elvetjük, a hideg és a meleg akkor is korlátot szab; azt eszünk, amit akarunk, de ha az éhezés és a szomjúság gyötör, akkor akár ölni is képesek vagyunk egy falat kenyérért; szabadon döntünk testünk sorsa felől, de nem áll módunkban befolyásolni a halált, ami egyszer eljön és akkor testünk mindenképpen az enyészeté lesz.

De hátha jobban állunk az érzelmi szabadsággal! Én szeretném megválasztani, kit szeretek! Azzal akarok élni, akit választottam! Szabadon akarok szeretni! Lehetne tovább sorolni a hangzatos szlogeneket. A valóságban azonban: előző életeink le nem zárt karmikus kapcsolatai határozzák meg azt, kit szeretünk jobban vagy kevésbé. Szinte tehetetlenül állunk, mikor egy ilyen kapcsolat „bejön a képbe”. Megjelenik valaki, aki elviselhetetlen a számunkra, és nem tudjuk miért, vagy éppen ellenkezőleg,

megismerkedünk a nagy Ő-vel és félredobunk érte mindent, amit addig felépítettünk. És ha a nagy Ő elhagy bennünket, vagy viszonzatlan marad a szerelmünk, tehetetlenül vergődünk az érzelmi kötődésektől, képtelenek vagyunk elengedni a kapcsolatot, és tovább lépni. Ismerős helyzet ez akár a partnerkapcsolatokból, akár a szülő-gyermek viszonyból.

De hátha a szellemi szabadság… Az már csak működik! Alkotói szabadság… Azt hozok létre, amit akarok! Kivéve, ha a társadalomnak nem tetszik, nem ad rá pénzt, lehetőséget, mozgásteret. Szólásszabadság… Szabadon nyilváníthatok véleményt! Törvényben deklarált jogom van erre, de van-e aki meghallgat, vagy felfigyel rám? Ha alaposabban megvizsgáljuk, a szólásszabadság még családi szinten is alig működik. Nem hallgatjuk meg a gyereket, a házastársunkat, az anyósunkat, pedig ugyebár a szólásszabadsághoz nekik is joguk van. Nincs ez jobban munkahelyi és össztársadalmi szinten sem. Ó, igen, a kocsmában talán megvalósítható. Ott valóban mindenki azt mond, amit akar, míg a tulaj ki nem dobja!

Na de a gondolati szabadság… Hát ez már igazán megvan! Mégiscsak azt gondolok, amit akarok, senki sem befolyásolhatja a gondolkodásmódomat! Hát persze - gondolja az ember naivan - ki is lenne képes erre? Vegyük először a szülőket. Születésünk első percétől mossák az agyunkat. Azután jön az iskola, a munkahely, minderre még rátesznek a médiák, a könyvek… Lehet, hogy tudatosan ellenállunk ezeknek a hatásoknak, de a tudatalattink mindent rögzít, és öntudatlanul befolyásol bennünket mindaz, amit láttunk, hallottunk, tapasztaltunk. Ezekhez még hozzáadódnak az előző életeink élményei, amelyekről a legtöbb esetben halvány sejtelmünk sem lehet. Gondolkodásunk a legtöbb esetben sztereotípiákon alapuló és sematikus. Még ha elvetjük is szüleink gondolkodásmódját, és viselkedésmintáit, ösztönösen azt ismételjük, és bármennyire szeretnénk, nem tudunk belőle kitörni.

Mi akkor a megoldás? Mit tegyünk, ha nem akarjuk előre programozott robotokként leélni az életünket? Először is tárjuk fel, mi az oka a helyzetünknek. A védikus bölcselet alapján szabadságunk hiánya abból fakad, hogy kötőerők láncolnak bennünket az anyagi világhoz.

Az első kötőerő a tudatlanság. Itt most nem a világi tudományokban való jártasságot kell mérlegre tennünk! Egy Nobel-díjas is lehet teljesen tudatlan arról, hogy mi az emberi élet célja és értelme. A tudás annak a tudását jelenti, hogy Istentől eredő örök életű, elpusztíthatatlan lelkek vagyunk és életünk egyetlen értelme, hogy felismerjük eredeti azonosságunkat, önmagunkat, mint Isten részét, valamint azt, hogy Vele és minden létezővel - mint egy a hatalmas organizmussal - egységben kell élnünk és cselekednünk mindenkor és minden körülmények között.

A második kötőerő a szenvedély. A lelket a szenvedély, azért köti a fizikai testhez, mert élvezni akar. Élvezni akarja az evést, ivást, szexualitást, de élvezet az is, ha irányítani akar, le akarja igázni a természeti erőket, egyszóval Istent játszik. Az élvezetekről való lemondás megszünteti a szenvedély kötőerejének hatását, de ez a lemondás sohasem érhető el erőszakkal. Hiába mondasz le valamiről, ha vágysz rá! A teljesen vágymentes állapot sohasem érhető el. A vágyaidtól vezetetten vagy szenvedő szerelmes, dühös, vagy irigy. A vágy alakítja ki a félelmeket is. A valóságban csak a vágyak egyre magasabb szintre helyezése valósítható meg, az anyagi vágyak érzelmi, szellemi természetű vágyakra cserélése, ezeknek pedig spirituális vágyakra történő transzformálása. Ez azonban még mindig nem jelenti a vágymentes állapot elérését, ezért

kötődést eredményez számunkra az élvezethez, vagy annak tárgyához. A spirituális vágyak elengedése csak az Isten iránti őszinte, odaadó szolgálat felvállalásával lehetséges. Ekkor az „engedd el, s megkapod” elv értelmében valóban teljesülhet, amire vágyunk, ha arra a szolgálatunkhoz valóban szükségünk van, s ami a vágytól motiváltan korábban nem teljesülhetett. Elég csak annyit mondanunk: nem kérek többet Istentől, mint ami nekem rendeltetett, cserébe viszont felvállalok mindent, ami itt és most ebben az életben a dolgom. Ebben az esetben mindent megkapunk, ami a lelki életben való fejlődésedhez szükséges, csak hinnünk kell, hogy Ő gondoskodik rólunk, mert a gyermekei vagyunk és miért ne tenné, hiszen Ő mindennek a tulajdonosa.

A harmadik kötőerő a jóság. Első pillanatra talán meglepő, hogy a jóságot is a kötőerők közé sorolják. A „jó” emberek azok, akik mindig, mindenkivel jót akarnak tenni. Állatmenhelyeket létesítenek, ételt osztanak, betegeket gyógyítanak, egyszóval jobbá akarják tenni a világot. Miért baj ez? – kérdezhetjük az illúziótól motiváltan. Nem baj, de tudnunk kell, hogy a világot nem lehet megváltani, a dualitást nem lehet megszüntetni, a rosszat nem lehet eltörölni, mert mindez Isten akaratából, az Isten előtt meg nem hódolt lelkek fejlődése érdekében van így. A mindenkinek minden áron való jót akarás csak szánalmas erőlködést eredményez, ami által csak az energia és a pénz folyik szét, látszattevékenység, ami legfeljebb a lelkiismeret megnyugtatására szolgál. A valódi jó szándék inkább egy aktív készenléti állapotot jelent. Segíteni, ha igénylik, ha kapaszkodnak belénk. Valójában a jóságot, mint kötőerőt nem tudjuk mellőzni, amíg itt tevékenykedünk az anyagi síkon. Tudnunk kell azonban, hogy a valódi jó cselekedet az anyagi világhoz kötött élőlények megváltása, vagyis ráébresztésük az emberi élet végső céljára, hogy Isten-tudatban éljenek és cselekedjenek, kivezetésük az anyagi világból, vissza az őseredeti forráshoz, Istenhez. Ez jelenti a valódi segítségnyújtást, mert amíg az anyaghoz kötött állapotban vannak, addig mindig szenvedni fognak.

Ezektől a kötőerőktől mindenki szenved, a gazdag, a szegény, a szép, a rút, az okos és az ostoba. A gazdag fél, hogy elveszíti a vagyonát, a szép a szépségét, az okos, hogy jönnek még okosabbak. Akik pedig nincsenek különleges adottságok birtokában, szenvednek ezek hiányától és irigylik a többieket. Pedig senki sincs közöttünk irigylésre méltó helyzetben. Ha képesek vagyunk ezt felismerni, most már megvizsgálhatjuk a kérdést, hogyan emelkedhetünk ezen kötőerők fölé?

A különböző idealista filozófiák és vallási rendszerek számos megoldást kínálnak erre. Szabadon keresgélhetünk közöttük, kiválasztva a számunkra legtesthezállóbbat. Ezek közül emelek ki most néhányat:

- rendszeres imádkozás, történjék ez bármely vallási rendszer szerint, akár Isten neveinek éneklésével, akár a Személyén történő meditációval, vagy a Hozzá szóló imákkal,

- a szentírások rendszeres olvasása, mert ezek olyan tanulságos élethelyzeteket tárnak elénk, amelyek megértése rálátást eredményez a megoldandó problémánkra, és tisztító hatásuk van,

- hiteles lelki tanítómester keresése és elfogadása, mert Isten gondoskodik arról, hogy minden rendszernek meglegyenek a HITELES tanítói,

- rendszeres meditáció a szellemi vezetővel (őrangyallal), mert az angyalokat Isten rendelte mellénk, hogy segítsenek Őhozzá visszatalálni; a velük való meditáció önmagában is tisztító hatású és ennek során tanácsokat kaphatunk egy-egy problémás élethelyzet megoldására,

- rendszeres meditáció a belső vezetővel (tökéletes szellem, Atma, felsőlélek), a vele való kapcsolat által biztosak lehetünk benne, hogy mindig a számunkra megvalósítható leghelyesebb irányba leszünk vezetve.

Csak a kötőerőktől mentes ember mondhatja el magáról, hogy elérte az emberi szabadság legmagasabb szintjét (a lelki szabadságot). Ő az önmegvalósított személy, aki már nem akar mást, csak Isten akarata szerint tevékenykedni. Számára a jó és a rossz különbsége eltűnik. Részt vesz ugyan az anyagi világ tevékenységeiben, de azok nincsenek rá hatással. Tisztában van azzal, hogy ez a világ csak egy tükröződése a valóságnak (mint ahogy a part menti fa képe tükröződik a vízen) amit egy kollektív illúzió tart életben, és amelyre azért van szükség, hogy a fejletlen lelkek önmagukat függetlennek képzelve korlátozott élvezetet merítsenek belőle. Az önmegvalósított személy számára nem fontos már ez az élvezet, mégis a többiek iránti szeretettől motiváltan részt vesz benne. Számára azonban a valódi élvezetet Isten szolgálata, Isten kedvteléseiben való részvétel jelenti. A valódi örömforrás számára, hogy minden pillanatban átéli Isten jelenlétét önmagában. Úgy látja a körülötte zajló eseményeket - azok belső összefüggéseivel, és mozgató rugóival - mint egy színházi előadást, de mindig készen áll belépni a színpadra, ha hívják, és ott Isten akarata szerint - önmagát az emberi jó és rossz minősítésektől függetlenítve - jár el. Szabadsága azáltal teljesedik ki, és válik végül Isten-emberré, és ezáltal valódi szolgálattevővé, hogy Isten akaratában feloldódva cselekszik tudva, hogy csak egyedül Isten (a legfelsőbb Személy) a minden tudással, hatalommal, dicsőséggel, gazdagsággal és szépséggel teljes. Az Isten-ember léthez vezető út mindenki számára nyitott, és csak tőlünk függ, hogy rálépünk-e az útra vagy sem. Szabadságunkban áll nem rálépni erre az ösvényre, de akkor tudnunk kell, hogy mindig szenvedni fogunk a természet kötőerőitől, mert szabadságunk korlátjai mi magunk vagyunk.

(Rhasoda Varga Margit, Dimenziókapu 149. o.)