Napjainkban a legtöbb ember ösztönből születik. Ez alatt azt értem, hogy a szülők az ösztöneik által motiváltan szeretkeznek, és a gyermek az ösztönös vonzódásai által lép be a fo­gantatáskor a leendő testébe. (Mindez lehetne másképpen is, de most nem ez a témánk.) Ebből az is következik, hogy a partnerek tudatossága, és a szeret­kezés minősége meghatározza azt, hogy milyen hajlamokkal, tulaj­donságokkal rendelkező gyermek fog vonzódni az adott szülőkhöz, és az éppen aktuális helyzethez.

Természetesen a materialisták mindezt tagadni fogják, de a tények tagadása senkit sem visz előbbre. Az, hogy a gyermek maj­dani tulajdonságait a gének véletlenszerű kombinációja fogja meg­szabni, pusztán hárítása annak a felelősségnek, amely minden szülőt terhel azért, ha életre hív egy lényt. A gének „véletlenszerű” kombi­nációja irányított. Aki ezt munkahipotézisként sem fogadja el, az valószínűleg már ebben a pillanatban ingerülten tovább lapoz, és további kifejtésem nem fogja megzavarni öntudatlan létezését.

A születendő gyermek tehát jelen van a fogantatáskor, a váran­dósság idején történő szeretkezések során, és általában már előbb belép a pár életébe, mint ahogy ők gyermekvállalásra gondolnának. Természetesen nem kell azt gondolnunk, hogy ez egy tudatos jelenlét. A gyermek úgy van jelen, mint egy információs mező. Hozza a saját információs mezejét a korábbi életeiből, és keresi azokat a szülőket, akiknek az információs mezejéhez hozzá tudja illeszteni a sajátját. Az információs mező hordozza a korábbi tapasz­talatokat, és a következő élet megtapasztalandó feladatait. Olyan szülőket keres tehát, akik biztosítani fognak számára minden szükséges megtapasztalást.

A fogantatáskor lezajló és az azt követő szeretkezések minősége beég a gyermek információs mezejébe. Ez a folyamat folytatódik a születés után is. A csecsemő ösztönösen megérzi, amikor a szülei szeretkeznek, és arra érzelmi reakcióval válaszol. Ebben az érzelmi reakcióban benne van a saját viszonyulása mindkét szülőhöz, és az anya viszonyulása a szeretkezéshez. Ha tehát a szeretkezést rendsze­resen megzavarja a csecsemő sírása, akkor azon érdemes elgondol­kodni. Mikor a gyermekeim születtek, még én sem bírtam tudomás­sal az itt leírtakról, de pontosan és precízen, ahogyan a tudományos kísérleteim során szoktam, figyeltem őket és a reakcióikat. Gyerme­kem még csak pár hónapos volt, és kicsit már tudta emelni a fejét. Az ágyunk mellett feküdt egy rácsos kiságyban és mélyen aludt. Bizton­ság kedvéért egy kis függönyt akasztottam az ágyára a mi ágyunk felőli oldalon, hogy ne lásson ki, ha mégis felébredne. Egyszer csak azt vettem észre, hogy másképpen szuszog. A gyerek addig fészke­lődött, amíg félrehúzta a függönyt, és kikandikált rajta, hogy lássa, mit csinálnak a szülei. Persze jót nevettünk, megpuszilgattam, és megvártuk még szépen elalszik. Nagyon fontos, hogy a szeretkezést az élet természetes részének fogjuk fel, de nem nélkü­lözve az intimitást. A szeretkezés két ember magánügye, nem tartozik a gyerekre, és neki hozzá kell szoknia, hogy az anyja nem mindig vele osztja meg magát. Minél természetesebb a szülői hozzáállás, annál kevesebb elfojtás keletkezik a szexszel kap­csolatban. Ahogyan mi szülők állunk a szexhez, úgy fog hozzáállni ő is. Ez az elsődleges tapasztalat, vagy minta. Ebből kiindulva fogja felépíteni önmagát.

A gyermek további szexuális tapasztalatait saját testének felfede­zése során teszi, amint kikerül a pelenkából. A kisgyermekek rend­szeresen maszturbálnak, amit persze csak mi tekintünk annak, hiszen nekünk vannak előítéleteink. Ők egyszerűen szívesen simo­gatják a nemi szervüket mások jelenlétében is, ahogy az állatok sem zavar­tatják magukat, ha mi nézzük őket. Legjobb, ha szó nélkül hagyjuk, hadd bíbelődjenek vele. Amikor pedig óvodás korúak lesznek, cél­szerű annyit mondani, hogy mások jelenlétében nem szoktuk simo­gatni magunkat. Így megjegyzik, hogy a kiválasztási műveletek, továbbá a maszturbáció intim dolog. Hozzáteszem, hogy ez abszolút kultúrafüggő tényező. A szülőnek az adott kor és hely szerinti kultú­rába kell integrálnia a gyerekét. Minden bizonnyal sokkal jobb, ha az anyjától hallja a gyermek, hogy ne nyúlkáljon a bugyijába nyilváno­san, mintha az óvónéni, más szülő vagy gyerek tesz oda nem illő megjegyzést, amit hibásan raktároz el bűntudatot képezve vele. Később, úgy erősíthetjük az intim szférájukat, hogy bevezetjük a kopogást az ajtójukon. Ebből tudják, hogy nekik is illik kopogni, mielőtt a WC-be, fürdőszobába, vagy a szülők hálószobájába beron­tanak. A gyereknek ugyanúgy jár az intim szféra, mint a szülőnek. Kell egy olyan hely, ahol csak maga lehet, ahol kienged, ahová elbújik, ahol nem kell megfelelnie senkinek, ami az övé. Ha nincs ilyen, vagy nem teremthető meg, akkor a személyiség kifejlődése már alapból zavart szenved. Ha nincs elegendő helyiségünk, akkor legalább függönnyel hozzunk létre elszeparálódási lehetőséget, amivel akkor él a gyermek, amikor úgy érzi, szüksége van rá.

Minél természetesebben kezelte a szülő a gyermek kibontakozó szexuális tevékenységét, annál közvetlenebb kapcsolat alakul ki közöttük, és annál kevésbé tud negatív hatással lenni a baráti kör és a médiák. Ezek hatása ugyanis többnyire kétpólusú. A baráti kör és a médiák, legkésőbb a serdülő korban, behoznak a fiatal életébe min­denfajta elfojtást, és annak valamennyi típusú feloldását. Ebben az információ dömpingben kell eligazodnia és kialakítania a saját hozzáállását a szexualitáshoz. Ebben biztos támasz számára a jó szülői minta. Ez nem azt jeleni, hogy feltétlenül azt kell követnie, de ez lesz a viszonyítási pont, amihez képest, vagy aminek ellenében cselekszik. Nem szerencsés sem a túl laza, sem a túl szigorú szexuá­lis minta. „A bezzeg az én időmben…” szöveg már helyből ellenállást vált ki és teljesen hatástalan. Ő ugyanis nem abban az időben, és nem mások helyében van, továbbá ne más döntse el helyette, hogy neki mi jó. Legjobb, ha szimplán elmondjuk a véleményünket pl. „Én nem így csinálnám, mert…” Az indoklásban mindig legyen benne, hogy a boldog szexualitáshoz két ember meg­egyező akarata, magasabb szinten kölcsönös tisztelete, megbecsü­lése, még magasabb szinten kölcsönös szeretete szükséges. Vagyis legyenek rögzítve azok a fokozatok, amelyek amúgy is léteznek ember és ember között, és dönthesse el, hogy ő milyen szinten szeretné megélni az emberi kapcsolatait a szexualitás területén.

Amit eddig felvázoltam, nem az ideális, hanem a megvalósítható gyermeknevelés. Többnyire azonban azért vagyunk itt, mert nem tudtuk jól megélni az életet, vagyis hibáztunk. A hibákat pedig meg­ismételjük, vagyis hibázunk a gyermeknevelésben, a szexualitásban, a partnerkapcsolatban stb. Mindez azért történik, hogy felismerjük és tanuljunk belőle. Ha tehát rájövünk, hogy hibáztunk, akkor ne szégyelljük azt elismerni, még a gyerek előtt sem. Meg fogja érteni, és el fogja fogadni, ahogy nekünk, úgy később önmagának is. Ha arra tanítjuk, hogy lehet hibázni, és nem szégyen azt elismerni, mert csak akkor tudjuk kijavítani, akkor csökkentjük benne a megfelelési kényszert, ami korunk egyik velejárója, és a leggyakoribb frusztráci­ót okozza a felnőttekben. A frusztrációnk fő oka, hogy tökéletesnek akarunk látszani, miközben tudjuk, hogy nem vagyunk azok, és félünk mások megítélésétől.

Ez a frusztráció a szexualitásban is megnyilvánul. Már a szülő, ha fenn akarja tartani saját tökéletességének és mindenhatóságának a látszatát, frusztrálja a gyermekét, amit tovább erősítenek a médiák hatásai. A filmeken mit látsz? A két végletet. Az erőszakot, pornót, kiüresedett kapcsolatot vagy a tökéletes szerelmet, szeretkezést, párkapcsolatot. Az élet pedig e kettő közé esik. A filmnek az a fela­data, hogy kiragadjon életjeleneteket, és azok jelentőségét felnagyít­va ábrázolja egy bizonyos céllal (függetlenül attól, hogy ez a cél nemes, vagy nem). A film készítői (az egész stáb) a saját személyi­ségük ösztönszintű, feldolgozatlan, tudattalan részét alkotják bele a cselekménybe, majd a kész film formájában szembesülnek vele. Amilyen a filmje, olyan ő, akkor is, ha csak mellékszerepet játszik benne. A filmet tehát mindenki önmagáról és önmagának hozza létre. Mindezt nagyon ügyesen pénzért adják el a tudatlan tömegeknek, hogy még fizessenek is az alkotók tudattalanjának felszínre hozásáért művészet vagy szórakoztatás címszó alatt. Természetesen csak az vezethető így meg, akinek épp azzal a szinttel rezonáns, és másképp nem szembesíthető a saját tudatalattijával. A jelenleg menő filmek­ből láthatjuk azt, hogy milyen korunk emberének tudatalattija.

A médiák tehát szexuálisan frusztrálják korunk emberét. A hamis szexuális mintát úgy állítják be, mintha az követendő és általánosan elfogadott, az idealizált mintát pedig úgy, mintha az átlagos, termé­szetes és bárki által teljesíthető lenne. Ez a médiák torzító hatása, a torz tükör effektus. Ennek oka a pénzért folytatott öncélú verseny. Így hívják fel magukra a figyel­met. Ha a média nem torzítana, senki oda sem figyelne, és akkor miből élnének ugyebár?

Mindenki azért született, hogy előbbre lépjen onnan, ahol éppen áll. Minden ezt a célt szolgálja. A szülők a gyermeknek, és fordítva, a rendező a színészekkel a világnak egy-egy adott szerepet játszik, amelyből mindenkinek önmagára kellene ismernie. Aki képes rá, előbbre lép, a többiek számára a történet más szereposztásban ismét­ődni fog. Aki felismerte a szerepjáték lényegét, annak számára a játék véget ért. „Színház az egész világ.” (Shakespeare).

(Rhasoda Varga Margit, Az élet megélésének művészete II. 29. o.)