Spirituális úton járó emberek gyakran beszélnek az egységélmény jelentőségéről. Az egységélmény visz előre a fejlődésben, megkönnyítve a tanítvány útját. Na, de kivel kellene megélni az Egységet? Mondhatnám, hogy Istennel, aztán tessék nekifogni, mikor még a társsal, gyermekkel, mesterrel sem jön létre. Első körben az lenne a legfontosabb, hogy legalább egy emberrel sikerüljön, mert akkor már lesz egy megélt megtapasztalás arról, milyennek is kellene lennie a kölcsönösen megélt egységnek.

Életem első és azóta is meghatározó egységélménye kb. 40 évvel ezelőtt történt, az akkori főnökömmel. Egyikünk sem volt spirituális utat járó ember, ami egyben azt is mutatja, hogy nem ebben kell keresni a lényeget.

A főnököm egy munkamegbeszélés során elmondta, hogy van egy elmélete, de még nem találta meg a módját, hogyan lehetne igazolni. Elmesélte az elvet és az elvi megoldási lehetőséget. Pár nap múlva részletes gyakorlati megvalósítási javaslattal álltam elő. A kísérletnek több buktatója volt. Egyrészt, egy munkanap állt rendelkezésre a lényegi részre; ezt a részt nem lehetett másnapra átvinni. Másrészt, nem volt célszerű hibázni, mert akkor az egész procedúrát a legelejétől kellett ismételni, nem csak a lényegi részfolyamatot. A legkritikusabb pont, hogy két olyan ember kellett hozzá, aki mindkét kezével tud dolgozni, két embernél több fizikailag nem fért hozzá a munkához, pont úgy, mint egy négykezes zongorajáték során. Elmondtam neki, hogy én képes vagyok rá, mire ő közölte, akkor ő lesz a második.

Aztán elkezdődött a munka. Száz százalékos koncentrációval egymás kezébe adtuk, és egymás kezéből vettük át az eszközöket teljes összhangban, egyetlen szó nélkül, mint egy operáció során. És akkor eltűntek a közöttünk levő különbségek: a férfi-nő, a 30 év, az élettapasztalat-, mentalitás- és pozícióbeli különbségek az, hogy ő akkor már professzor, én pedig egy kezdő doktorandusz voltam. A közös célra való fókuszálás, a megoldás iránti elköteleződés elmosta a különbségeket, egységként éltük meg magunkat.

A feladat sikerült! Az most már lényegtelen, hogy létrejött ebből egy tudományos közlemény, magasan kvalifikált külföldi folyóiratban, mert ez pont senkit sem érdekel ennyi év távlatából. Ami az egészből megmaradt, az magának az egységnek a lényege. Ez az egység ideiglenes volt, a feladat megoldásának idejére szólt, de arra az időre teljesség élményt adott. Ráadásul, én akkor a teljes tudását megkaptam, bár ezt csak később voltam képes felfogni!

Valójában, a tanítványaimtól sem kérnék mást. A közös feladat megoldásának idejére, a közös cél érdekében félre kellene tenniük a kedves kis egojukat, legalább ideiglenesen, mert akkor esélyük lenne megtapasztalni valamit, ami eddig ismeretlen volt. És akkor megtörténhetne a csoda! Nem lenne kérdés, minden világossá válna, nem lenne okoskodás, mert ami bennünk van, és amit át akarunk adni, az anélkül is átmenne. Ha nem alkotunk egységet, örökre szétdobált kavicsok maradunk!

Ha valaki meg akarja kapni a jógaiskolában az általam képviselt tudást vagy a kundalini felébresztésének és szabályozásának képességét, nem kell messzire menjen, még itt vagyok! Ha nem akar hosszú évekig tanítványként hozzám járni, nekem takarít meg időt! Élje meg velem az egységet, és amilyen mértékben éli, annyit fog tudni átvenni. Nincs titkom, nincs titkos tudás… az egység hiánya az egyetlen akadály.   

Csak aztán ne tegyen nekem senki szemrehányást odaát, ha az általa megélt egységélmény itt nem volt teljes!

Rhasoda Varga Margit
UKTM vezetőmester
2025. Budapest