Amióta ember él a Földön, azóta várja a világvégét. Időről időre felröppennek a hírek, hogy most jön el. Látók újra és újra megjöven­dölik, majd megmagyarázzák, hogy miért is késik. De mire jó ez a színjáték? És mi az oka, hogy még mindig hatással van az embe­rekre?

A kétpólusú (duális) világhoz szokott emberi gondolkodás folyamatosan tapasztalja, hogy a világot a keletkezés és elmúlás, születés és halál ellentétpárja tartja fogva. Akaratlanuk is érzi, hogy rá is ezek a törvényszerűségek vonatkoznak. Az ember fizikai teste a halál martaléka lesz, amitől retteg, míg a lélek örök természetében hívők az örökkévaló lelki birodalmába vágyakoznak. Az ember továbbá érzi azt is, hogy valamit nem jól csinál. A törvények ellené­ben él az Egységből kirekesztve másokat, de főleg önmagát. Mindeh­hez hozzáadódik az ismeretlen Törvénytől (Istentől) való félelem, ami valamennyi elfojtott félelem kicsapódása, ilyenkor a félelem program aktivizálódik az elmében. Ez az aktiválódás nem tudatosítja a félelem okát, hanem csak levezet egy feszültséget. A „mindig valamitől félni kell” program egy ősi, ösztönszintű minta, amely generációról generációra megerősítést nyer mind a család, mind a társadalom elnyomó apparátusa által. Ezt használják ki az önjelölt világmegváltók arra, hogy az embereket, a félelmeiktől motiváltan, egy igazabb útra vezessenek.

Az önjelölt világmegváltók (látnokok) tevékenysége végül is törvényszerű. Mihez lehetne kezdeni a tudatlan tömegekkel, akiket csak a félelmeik által lehet terelgetni? Igaz, Jézus megpróbálta őket a szeretet által motiváltan jobb belátásra bírni, még személyes áldozata árán is, de úgy tűnik csekély sikerrel. A tétel alkalmazása miszerint „Szeresd a te Istenedet teljes szívedből, teljes elmédből és minden erődből” beválna, mert aki képes lenne szeretni az Istent, az nem félne semmitől, legfőképpen Tőle nem. Mert ki az, aki fél a szüleitől? Az, aki nem szereti őket, és akit a szülei nem szeretnek. Az ember tehát valójában attól fél a legjobban, hogy nem szeret, és nem szeretik. Mert az ember tudja, hogy ő ilyen, meg olyan, és legfőképpen azt tudja, hogy ő nem képes fogadni a szeretetet, ami pedig Istentől végtelen mennyiségben árad felé.

Mások viszont a saját igazságuk diadalát várják a világvégétől. Eszerint ők üdvözülni fognak, de az a sok szemét, aljas, ilyen-olyan, és legfőképpen azok, akik nem követik az ezésez vallást, ők nem, mert őket majd megbünteti Isten. A felfogás olyan gyermeteg, hogy szinte fáj, de mégis létezik. Isten azonban más mércével mér, mint az emberek. Neki minden gyermeke egyformán fontos, és a „rosszak” egyszer ugyanúgy üdvözülni fognak, mint a „jók”. Isten a végtelenül türelmes, szerető tanító, akinek végtelen ideje van arra, hogy kivárja, amíg gyermekei felnőnek, és már nem „rosszalkodnak” tovább. Ennek érdekében létrehozott egy virtuális világot (Föld), amelyen élve minden „rosszalkodást” ki lehet próbálni, anélkül, hogy komo­lyan ártani tudnánk egymásnak. Persze attól még tudunk ártani, csakhogy ez virtuális. Olyan, mint egy számítógépes szimuláció. A virtuális világ játékszabályai adottak, és úgy működnek, hogy mindenki szabadon kipróbálhatja, amitől fél, amire vágyik, és amit a másiknak okozott.

Ennek következtében természetesen átélhetik a világvégét azok, akik erre vágynak, de csak rájuk fog vonatkozni. A többiek nem vesznek észre belőle semmit. A világvége nem más, mint a végítélet beavatási út megélése az anyagi világban, amin az ember számta­lanszor átesett, és még számtalanszor fog. A végítélet vizsga letétele ugyanis csak akkor sikerül, ha a halál pillanatában a tudat teljesen tiszta, mentes minden ragaszkodástól, félelemtől, haragtól, ítélettől önmagunk vagy mások iránt. Ha a minden létező iránti tiszta szeretet, a végtelen elfogadás és megbocsájtás hatja át az embert. Ekkor az ember számára ez a vizsga valóban az utolsó volt. Számára valóban eljött a virtuális világvége, mert ő már kinőtt a virtuális világból.

Fájlalom, de attól tartok, hogy a legtöbb ember számára a követ­kező végítélet program nem az utolsó lesz. Kívánok mindenkinek sikeres vizsgát a virtuális világvége előadáson. Magam részéről a soron következő előadásra már nem váltottam jegyet.

(Rhasoda Varga Margit, Az élet megélésének művészete II. 163. o.)