Induljunk ki abból, hogy az emberek nem értik, miért van annyi gonoszság a Földön? Mások úgy teszik föl a kérdést, hogyan enged­heti meg Isten (ha van), hogy ennyi szenvedés, nélkülözés legyen az osztályrészünk? Miért vannak háborúk, éhínségek, miért lehet gazda­sági, politikai stb. elnyomás alatt tartani embercsoportokat? A kérdé­sek mögött, bármilyen megfogalmazásban vetődjenek fel, a dualitás, mint az anyagi világot fenntartó alapelv, nem kellő megértése áll.

A dualitás azt jelenti, hogy a mi világunkban az ellentétpárok elkülönülten - ezáltal egymástól függetlenül megtapasztalható formá­ban - vannak jelen. Másképpen fogalmazva egyik pillanatban megta­pasztalhatom a jóságot, szépséget, örömöt, egy másik pillanatban pedig ezek ellentétét, a gonoszságot, rútságot és bánatot. Az emberek úgy képzelik el a Mennyországot (Paradicsomot, Isten Országát stb.) hogy ott csak az ellentétpárok általuk preferált fele lesz majd jelen, vagy azt várják el a Megváltótól (Isten küldöttétől, Avatártól), hogy itt a Földön teremtse meg számukra ezt a helyet. Ha azonban köze­lebbről megvizsgáljuk ezeket a tulajdonságokat, akkor elég hamar kiderül, hogy emberi szemmel nézve sokszor jónak minősítünk vala­mit, ami mások számára rossz, és rossznak, ami mások számára jó, és ugyanígy járunk az ellentétpárok többi tagjával is. Hasonlóképpen nem értünk egyet abban, milyen Isten valójában, vagy milyen tulaj­donságokkal is kellene rendelkeznie annak az idillikus világnak, ahová vágyunk. A legjobb példát erre azok a hittérítők, papok stb. szolgáltatják, akik egy-egy vallás nevében elő akarják írni számun­kra, hogyan képzeljük el Istent, vagy a hozzá vezető utat.

Azok a vallások, gondolkodási rendszerek, amelyek a sötétséget = gonoszságot valamely teremtett világon kívüli erőnek tulajdonít­ják, amely tőlük függetlenül működik, és harcolnak ellene, rendkívül távol vannak az Egységszemlélettől, hiszen maguk is a duális gon­dolkodásba ragadtak. Ebből következik, hogy az Egységet csak azok képesek megélni, akik egységben vannak, mind a Fénnyel, mind a Sötétséggel.

Most szeretnék egy olyan gondolati sémát kifejteni, amely szem­léletes magyarázattal szolgál a duális világban megfigyelhető jelen­ségekre. Képzeljük el, hogy Isten olyan fénygömbökből áll, amelyek annyira szorosan kapcsolódnak egymáshoz, és egymást oly mérték­ben átfedik, hogy nincs közöttük tér. Ha ezek a fényrészecskék kiá­radnak belőle, akkor az illeszkedés már nem lesz szoros, és megszü­letik a tér, vagy üresség, ami a részecskék között helyezkedik el. Az a tér, amit nem tölt ki a fény, lesz a sötétség. Másképpen a sötétség a fény hiánya. Világos, hogy ahogyan a forrástól távolodunk, egyre több lesz a sötétség, mert a fény térkitöltése nem lesz folyamatos. A sötétséget tehát a továbbiakban a fénymátrix hibahelyeiként képzel­jük el, amelyek jönnek-mennek, osztódhatnak és egyesülhetnek, információtartalommal bírnak, így entitás jelleget nyernek, hasonló­an a fényrészecskékhez.

Ha túllépünk az emberi gondolkodáson, minősítéseken, előítéle­teken, és tiszta tudatossággal megvizsgáljuk, hogy mi az alapvető különbség a Fény és a Sötétség között, akkor azt találjuk, hogy egyetlen különbség van. A Fény entitások rendelkeznek a tiszta szeretet képességével, a Sötétség entitásokból pedig ez hiányzik. Ennek bizonyítására álljon itt egy idézet Pál apostoltól:

„Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom. Lehet prófétáló tehetségem, ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat; hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Szétoszthatom bár mindenemet a nélkülözők között, odaadhatom a testemet is égő áldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem... A szeretet nem szűnik meg soha.” (Ap.Csel. 13,1-9) (1Kor 12,30–13,13). A szeretet hiánya eredmé­nyezi tehát mindazokat a különbségeket, amelyeket tapasztalunk a Fény és a Sötétség között.

Ha ez igaz, akkor csak egyetlen módon győzhetjük le a Sötét­séget, ha szeretettel fordulunk felé. Ebből a gondolatmenetből adódik néhány következtetés. Mit tegyünk, ha az Egység irányába szeret­nénk haladni? Mi valamennyien fénymátrixból állunk, amely azon­ban tele van hibahelyekkel. Ezek a hibahelyek a sötétség táma­dás­pontjai. Világos, hogy addig nem térhetünk vissza a Tiszta Fénybe, amíg a Sötétségnek tapadási pontja van rajtunk. Forduljunk szere­tet­tel saját sötét pontjaink felé, és irányítsunk oda fényt. Ahogy ben­nünk nő a fény, és csökken a sötétség, úgy egyre kevésbé hat ránk a sötétségmátrix. Az is világos, hogy világunk duális jellege sem földi, sem univerzális léptékben nem szüntethető meg általunk, hiszen nem mi hoztuk létre. Nekünk egyetlen lehetőségünk, hogy önmagunkban megszüntessük a dualitást.

További következtetés, ami ennek kapcsán adódik, hogy ki lehet a Megváltó? Megváltó csak az lehet, aki önmagában már megszün­tette a sötétség utolsó csíráját, és képes mások sötétségét saját szere­tet-fényével bevilágítani. Ebből tehát az következik, hogy a megvál­tás sem a múltban nem vonatkozott, sem a jövőben nem vonatkozik mindenkire, csak azokra, akik képesek befogadni a szeretet-fényt. Mindezek ismeretében vizsgáljuk meg Jézus keresztre feszítési misz­tériumát. Jézus a kereszten szublimálta a környezete sötétségét, vagyis a felé áramló gonoszságot szeretetté alakítva áramoltatta vissza a környezetére. Ez ott és akkor a befogadók részére a teljes megváltást, mások részére a sötétség egy részének eltávolítását jelentette. Legyen világos, aki itt most jelen van a Földön, az nem lett megváltva, csak az út lett megmutatva számára.

Az önmegváltás folyamatába valamennyien be tudunk lépni, ha saját sötétségünkkel szembesülve és megértve felszámoljuk azt. A Fény követei pedig lehetünk oly módon, hogy mások sötétségét szeretetünk mértékének növelésével csökkentjük. Ebben segítsé­günkre vannak az angyalok (Fénylények) és a megvilágosodott mes­terek (akik Fénylénnyé váltak). Azokat, akik sikeresen gyakorolják a Fénykövet szerepét, óvom azonban attól, hogy önmagukat megváltó­ként, avatárként jelentsék ki a világnak. Ekkor ugyanis előadódhat az a helyzet, hogy megjelenik maga a Sötétség, és kéri, hogy válts meg! Ha az önjelölt megváltó-avatár befogadja a Sötétséget, de nem bír el vele, és nem áll fölötte egy Fénylény, akihez fordulhatna (és kihez is fordulhatna, ha magát a legmagasabb polcra helyezte?), akkor ez a helyzet könnyen az ellentétébe vált át, és az illető sikeres követe lesz a Sötétségnek. Eltelhet egy kis idő, amíg ezt ő vagy valaki más észreveszi, és ez idő alatt csinos kis karmát lehet összegyűjteni.

(Rhasoda Varga Margit, Az élet megélésének művészete II. 183. o.)