- Az előző élet karmikus kapcsolatai
Aki ismeri az igazságot, az tudja, hogy nem zérus információval születünk. Már voltak előző életeink, amelyekből hozzuk magunkkal a lezáratlan kapcsolatainkat, meg nem oldott feladatainkat. Ismét találkozni fogunk azokkal a személyekkel, akikhez kötődéseink kapcsolnak bennünket. Ezek lehetnek szülők, gyermekek, partnerek. A kötődés lényege, hogy nem adtunk meg valamit a számukra, vagy nem bocsájtottunk meg nekik valamit, így ismét lehetőséget kapunk, hogy ezeket a szálakat elvarrjuk. Egy következő életben gyakran szerepcsere történik az egymáshoz láncolt emberek között, hogy felismerhessük cselekedeteink hatásait az ellenkező oldalról nézve. Ha pl. túlságosan birtokolni akartuk a partnerünket, és ő elmenekült a kapcsolatból, de nem tudott megbocsájtani, akkor most fordított szereposztással játsszuk el a partnerkapcsolatot. Mindig az száll ki a játékból, aki felismerte a szerepjáték lényegét, megoldotta a feladatot, és tiszta szeretettel távozik a csapatból. Ő továbbléphet, más feladatokat, más szereplőkkel fog megoldani. A hiányzó láncszemek olyan személyekkel pótlódnak, akiknek hasonló megtapasztalásra van szükségük, mint amit mi tudunk nekik megadni. Ilyen értelemben, nincs véletlen, a másik hibáztatása értelmét veszíti, mert az életünkben mi osztjuk a szerepet a másik félnek, ő mindig a mi információs mezőnkre fog reagálni.
- Szülői minták
Már eleve olyan szülőket választunk, akik a megfelelő partner-kapcsolati mintát fogják ránk tölteni. Mindez ösztönösen történik. A szülők partnerkapcsolata megfelel egy adott kornak, egy adott kultúrának, és a személyiség fejlettségi szintjüknek. Mindez nélkülözhetetlen számunkra. Hiszen képzeljük el, mennyire bajban lennénk, ha pl. kétszáz év kihagyást követően mondjuk India után Európába inkarnálódnánk. Nemcsak a kor, hanem a kultúra is jelentős hatással van a férfi-nő kapcsolatra, ha a szülők nem segítenének a saját mintájukkal, akkor igen kínos meglepetések érnének bennünket, nagy valószínűséggel képtelenek lennénk beilleszkedni. A szülői minta tehát nélkülözhetetlen, de attól még nem tökéletes. Úgy kell tekintenünk rá, mint egy kiindulási alapra, amit nekünk kell továbbfejlesztenünk. Ha azonban megvizsgáljuk, hogyan alakul az egymást köveő generációk partnerkapcsolata, akkor azt látjuk, hogy egyes korokban, vagy kultúrákban szinte megáll az idő, vagyis alig fejlődik, változik. Más korokban pedig, amikor paradigmaváltásra kerül sor, sok esetben ugrásszerű változások történnek. A partnerkapcsolati mintának mindig illeszkednie kell a korhoz és kultúrához, és az egyénhez. Gyakran előfordul, hogy egy személy új partnerkapcsolati mintát próbál bevinni egy adott kultúrába, amit ő előző életében valahol máshol sajátított el, és nem jár azonnal sikerrel. Minden közösségnek meg kell vívnia a maga kis csatáit a fejlődésért. Ilyen példákkal gyakran szembesülünk manapság, amikor pl. iszlám közösségben keresztény típusú partnerkapcsolati mintával próbálnak élni emberek. Ezzel nem foglalok állást egyik mellett sem, mert mindegyik úgy rossz, ahogy van (mint később látni fogjuk), egyszerűen a másságot, ami még nincs beépülve az adott kultúrába, eleve elutasítással reagálják le az emberek.
A nő és a férfi számára tehát adott lesz egy női minta, amilyen érzelmi hozzáállással az anyja, és egy férfi minta, amilyen formában az apja jelen volt a szülei partnerkapcsolatában. Vagyis a gyermek asztráltestében az érzelmi információ rögzül, mint egy program, amit csak tudatossággal lehet felülírni. Még ha tiltakozik is a felnövő generáció a szülői partnerkapcsolati minták ellen, ez a tiltakozás még kevés lesz a változáshoz, mert az ösztönszintet nem érinti, vagy az ellenkező végletet valósítja meg, ami szintén nem megoldás. Pl. ha az apa elnyomó személyiség volt, ennek ellensúlyozására a nő választhat egy elnyomható férfit partnernek, de attól még nem lesz boldogabb, mert a lényeget nem értette meg. Mindegy, hogy elnyomok, vagy elnyomnak, itt a lényeg, hogy nincs jelen a szabadság a kapcsolatban. Tehát ha a lány úgy nőtt fel, hogy azt látta, az apja elnyomja az anyját, akkor vagy ugyanilyen típusú férjet választ (önkéntelenül), vagy az ellenkezőjét, akit ő tud elnyomni. Hasonlóképpen reagálhat a fiú is. Ha az apja elnyomta az anyját, akkor vagy ugyanezt ismétli, és ennek megfelelő nőt választ, vagy az ellenkezőjét próbálja megvalósítani, és semmilyen körülmények között sem áll a sarkára, míg végül ő lesz elnyomott. A tudatos megoldás a szülői elnyomásra a szabadság megadásának megtanulása, és nem az ellenkező véglet kipróbálása. Mindaddig, amíg a valós helyzet meg-értése nem történik meg, addig a két véglet közötti ingadozás zajlik.
- A belső ideakép szerepe
A bevezető kis anekdota rávilágít az egyik alapvető problémájára a partnerkapcsolat kialakítása során. Az emberben él egy ideakép az ellenkező nemű társról, és az életei során ezt a belső ideaképet szeretné megtalálni. Általában azonban hiába keresi. Miért? Azért, mert ez a belső ideakép valójában ő maga az ellenkező nemű mivoltában. Ezt kifejteném kicsit részletesebben. Mindenkiben jelen van az animus (férfi ideakép) és az anima (női ideakép). Ha valaki nőnek születik, akkor ő részlegesen megtestesíti saját animáját. Az lenne a feladata, hogy a belső ideakép irányába formálja a személyiségét. Ha férfi, akkor a saját animusát testesíti meg részlegesen, és ehhez kellene felemelkednie. A viszonylagosságok birodalmában (az anyagi, duális világban) azonban mind a férfi, mind a női személyiség csak egy ellenkező nemű személyiséghez viszonyítottan képes kiteljesedni. Egy nő egy adott férfihez képest nő és fordítva. A viszonyítási alap - az ellenkező nemű ideakép - adott belül, de mivel azt nem ismerik fel, vagy nem is tudnak róla, így a külső világban keresik az ellenkező nemű viszonyítási alapot. A külső világban azonban nem található meg, mivel igazából belül van. Egy nő tehát azt a férfit keresi, aki ő lenne, ha éppen férfinek született volna, és fejlődése már elérte volna a férfi ideaképet. Ugyanez fordítva. Most már talán érthető, hogy miért van az esetek többségében kudarcra ítélve az ideakeresés.
Egy adott nő belső férfi ideaképe persze létezik az anyagi világban is, ezt hívják duálléleknek. A duál párt azért nehéz megta-lálni, mert a lelki fejlődés kezdetén a duállelkek között még nincs átfedés, mivel pontosan egymást kiegészítő személyiségjegyekkel rendelkeznek. Ha esetleg létrejön a találkozás közöttük, mivel nincsenek közös pontok, elmennek egymás mellett, vagy éppen kiállhatatlannak címkézik fel egymást. Ahogyan életről életre fejlődnek a belső ideaképek irányába, egyre több információt adnak át egymásnak, és egyszer eljön az idő, amikor már képesek lesznek egymást elfogadni, és megélni egymással az egységet. Ez akkor történik meg, amikor már mindketten nagyon közel állnak saját animusukhoz vagy animájukhoz. A találkozás még ekkor sem szükségszerű, hiszen ilyenkor már mindketten tudják, hogy a másik nemű ideakép bennük van, vagyis a külső világban való szembesülés lényegtelenné válik.
Sokan gondolják, hogy ők megtalálták ezt a komplementer személyt, és sokszor saját fejlettségük bizonyítékát látják ebben. (Ismerek olyat, aki kb. kétévente megtalálta, aztán mindben csalódott…) Valójában egy kapcsolatot érezhetünk tökéletesnek akkor is, ha nem a duállal élünk. Ezt attól függ, hogy mennyire szoros a karmikus kötelék, ami összekapcsol, mennyire ragaszkodunk az illúzióinkhoz, amely rózsaszín köd hatása alatt nem akarjuk észrevenni, hogy a társba csupán beleképzeljük a vágyott jellem-vonásokat, továbbá függ attól is, hogy mennyire vagyunk képesek elfogadni a másik másságát a világ legtermészetesebb dolgának.
Szoktak még említést tenni az ikerlélekről is, ha a két személy egy az egyben megfeleltethető egymásnak, akik azonban lehetnek különneműek is. Leszületésük egy időben nem feltétlenül szükség-szerű, ezért ritka közöttük a párkapcsolat. A leggyakrabban egypetéjű ikrek esetén találkozhatunk ikerlelkek leszületésével.
Az esetek több mint 99%-ában az emberek olyan személlyel élnek párkapcsolatban, aki az iker és a duál egy sajátos, éppen az aktuális éltre szóló, keveréke. A fele rész azonosság a közös hullám-hossz megteremtéséhez, a fele rész különbség pedig egymás elfogadásának tanulásához, és a fejlődéshez szükséges. Mivel az ikerlélek pontosan olyan, mint mi vagyunk, így nem lesz számunkra tükör a fejlődéshez. Minél inkább a különbözőségek dominálnak két személy között, annál erősebb tükrei egymásnak, így a fejlődésük jelentősen felgyorsulhat, ha képesek együtt maradni.
A legnagyobb tévedés, amit a partnerkapcsolatban el lehet követ-ni, amikor valaki azt hiszi, hogy az csak az ideával lehet megvalósítani a tökéletes együttélést. Ezért vég nélkül keresi az ideát, és végül nem valósít meg semmit. Az ideális kapcsolat a mi saját tökéletességünk függvénye, ilyen értelemben csak tőlünk függ és senki mástól. Ez nem jelenti azt, hogy bárkivel kötelesen vagyunk együtt maradni, mert ha nem abba az irányba fejlődik, amerre nekünk szándékunkban áll, akkor el kell engedni, és majd jön másik. Nekünk kell meghatározni a saját fejlődési irányunkat, és ehhez az irányhoz fogjuk bevonzani a társat.
(Rhasoda Varga Margit, Az élet megélésének művészete II. 98. o.)
Vissza
Az ego feladása mindaddig nem következhet be, amíg a tudatossági szint el nem érte a tökéletes szellem szintjét. Ha bármilyen okból (beavatás, energetikai baleset stb.) előbb történik meg, akkor a létezőn - nem lévén önazonosítási képessége - pszichiátriai re ...