Egy korábbi írásomban már elég jól körbejártam ezt a kérdést (Dimenziókapu: A szabad akarat, mint illúzió), ezért itt csak a legfontosabb felismeréseimet összegzem.

Az anyagi világban testet öltött ember számára a szabad akarat látszólagos, valójában nem létező. Noha a társadalom által deklarált jogai vannak, ezen jogok érvényesítése során folyamatosan korlá­tokba ütközik. Harcolhat ezekért a jogokért, de harca az ellentábor küzdelmét szítja fel. A harc mindig harcot szül, és ez végeláthatatlan küzdelembe torkollik. Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy nem érdemes harcolni, ellenkezőleg. Harcolni kell, ha másképpen nem lehet célt elérni, de a harc nem fogja meghozni a valódi megoldást. A mai modern demokratikus társadalmak voltaképpen áldemokráciák, amelyben az egyén számára minden jog biztosítva van, mégsem tud ezekkel hatékonyan élni, mert vagy lefoglalja a létért folytatott küzdelem, vagy nem lát át a hatalom által manipulált információ áradaton. Harmadik eset pedig, hogy egyszerűen nem hisznek neki, hiszen olyasmit érzékel, ismer fel és/vagy tanít, ami eltér a többség által elfogadottól (pl. feltalálók vagy Istenemberek).

Mit jelent ez? A régi mondást: „A tudás, hatalom” módosítanunk szükséges: Aki birtokolja az információt, azé a hatalom. Nem vélet­len, hogy minden lázadó először a médiákat akarja megszerezni és birtokolni. Ugyanis honnan juthatunk információhoz, amely alapján kialakíthatnánk a személyes véleményünket egy kérdésről, hogy állást tudjunk foglalni? A válasz: médiák, internet stb. Igen, de mind­egyik információforrásunk, egyéni vagy csoport érdekek által, különböző mértékben manipulált. Így annak az érdekcsoportnak a véleményét fogjuk átvenni, amelyikkel a leginkább azonosulni tudunk a személyes érdekeink által motiváltan. Nézzünk erre néhány példát.

Kisgyermekként, a szüleinkkel azonosulunk, akik gondoskodnak rólunk. Egy gyermek számára a szülei szentek és sérthetetlenek. Még az alkoholista apa és a depressziós anya is szent a gyermek számára, mert létének alapját képezik, és mert nem lát ki a helyzetéből. Ez egyfajta anyagi, érzelmi fixáció. Ezért, ha a gyermeket kiszakítják egy ilyen családból, az ugyanúgy megviseli, mintha elvesztette volna a szüleit. A motiváció alapja a ragaszkodás a megszokotthoz és a félelem az ismeretlentől.

Később sincs ez másképp, csak a ragaszkodás tárgya változik. Nagyon sok ember azért támogatta sokáig a szocialista társadalmi rendszert, mert ragaszkodott a megszokotthoz, és félt az ismeretlen­től, az új kihívásoktól. Vagyis alapvetően semmilyen önálló filozó­fiai vagy gazdasági véleménye nem volt a kérdésről, csupán saját létalapját vélte elveszíteni. Fel kellett nőnie néhány generációnak, amíg támogatók híján, összeomolhatott a rendszer.

Egyszer beszélgettem egy tudóssal (aki a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt) és megkérdeztem tőle, miért nem tudja elfogadni a homeopátiás gyógymódot. Azt válaszolta: „Ha ezt elfo­gadnám, akkor minden, amit eddig tanítottam semmivé válna, és saját tudományos nézeteim romba dőlnének.” Vagyis semmilyen önálló véleménye, tudása, megtapasztalása nem volt a kérdésről, csupán attól tartott, hogy tudományos nézetei, amihez ragaszkodott, szertefoszlanak. Ez egyfajta szellemi fixáció, amely a tudomány hivatalos művelői körében általánosan megfigyelhető. A hivatalos tudomány eleinte mindig ellenáll az olyan ismereteknek, amelyek a régi bázistudást megdönteni látszanak.

Nincs ez másképp a vallások esetében sem. Gyakran beszélget­tem különböző hívőkkel, arról a kérdésről, hogy miért nem tudják elfogadni a másik vallás tanításait. A válasz mindig ugyanaz volt: ők ezt így hiszik, az ő Szentírásuk, prófétájuk, mesterük stb. ezt így tanította, ha ők mást hinnének, akkor nem lehetnének az adott vallás, felekezet, csoport stb. követői. Valójában tehát a dogmarend­szereikhez való ragaszkodás motiválta őket, ami azt jelzi, hogy az illetőnek semmilyen önálló tudása, véleménye nincs a kérdésről. Elfogadott valamit anélkül, hogy megvizsgálta volna, és élvezi az ezzel járó helyzeti előnyöket, nevezetesen egy csoport, felekezet, vallás ideológiai védelmét, az odatartozás melegét. Cserébe ezért feladta az önállóságát, saját véleményalkotó-képességét. Ez a vallási fixáció.

Ez a mentalitás az állatvilágban is ismert, mert a falka, (vagy csorda) bizonyos védelmet nyújt a világ kihívásaival szemben, segíti a túlélést, cserébe ezért meg kell hajolni a falkavezér előtt, és el kell foglalni azt a helyet, amelyet az adott közösség számunkra kijelölt, másképpen kifejezve be kell illeszkednünk a társadalmi közegbe, szocializálódnunk kell. Persze ez feszültségeket kelt bennünk, és időnként harcra késztet, mint ahogy az állatvilágban fellángol a harc a falkában betöltött pozíciókért, az emberi társadalomban is folyama­tos pozícióharc folyik az anyagi javak birtoklásáért, a hatalomért, az információért.

Ezzel szemben a világ legnagyobb gondolkodói sohasem tartoz­tak semmilyen érdekcsoporthoz, ismereteiknek saját belső tudásuk volt a forrása, ezért az, mások számára nem volt bizonyítható, gyak­ran még követhető sem. Ők, akik a gondolati szabadságot kivívták gyakran áldozatául estek a hatalom tudatlan képviselőinek pl. Galilei. Akik pedig a spirituális szabadságot is kivívták, és a természet kötőerői fölé emelkedtek, ahelyett, hogy követendő példaként szolgáltak volna, magukra vonták a tudatlan tömegek haragját (pl. Jézus).

Miért haragudott a korabeli zsidóság Jézusra? Miért nem tudta befogadni és követni a tanításait? Az egyszerű zsidó néptől abban az időben már mindent elvett a megszálló hatalom. Az elszegényedett, elnyomott tömeg gyakran válik az elnyomó hatalom manipuláció­jának eszközévé. Az országa, szabadsága, anyagi javai élvezetében meggátolt tömegnek csak egyetlen ragaszkodása maradt, a hit. Ebbe kapaszkodtak, ez képezte létezésük alapját, ez volt közöttük az összetartó erő. Ez volt a fixációjuk, ezért válhattak saját vallási vezetőik manipulációjának tárgyává. És akkor jött valaki Galileából, és elkezdte döngetni a megmerevedett dogmarendszerüket. Jézus persze tudta, hogy e nélkül nincs továbblépés, a régi hit már nem szolgálja az életben maradást, új mintára, sablonra, idiómákra van szükség.

Az utolsó dolog, amit az emberektől el lehet venni a hitük. Ha valakinek már semmije sincs, csak a hite, az ölni lesz képes azért, hogy megőrizhesse, mert ez képezi létének alapját, az egyetlen kapaszkodót, ami még az anyagi világban rögzíti. Napjainkban az arab országok elszegényedett népének semmije sincs a hitén kívül! Ez a helyzet kísértetiesen hasonlít a Jézus korabeli társadalmi-politikai szituációra, csak más a megjelenési forma. Az elnyomás nem császár vagy hadsereg képében jelenik meg, hanem gazdasági elnyomás formájában.

Szabad akaratunk kiélését tehát korlátozza a társadalom, amely­ben élünk. Ez a korlátozás saját fixációinkon keresztül lép műkö­désbe. Cserébe a szocializációért, ameddig az előnyökkel jár, és elősegíti az egyén érvényesülését, részlegesen lemondunk a szabad akarat kibontakoztatásáról. Ez alól csak a legnagyobb gondolkodók kivételek, ők a saját törvényeik szerint élhetnének, mert már nincsenek fixációik, de általában ezt nem tolerálja a társadalom. Ezért a nagy szellemeknek vagy megváltó szerepet kell vállalniuk, vagy a világtól elvonulniuk, hogy a saját törvényeiket követve élhessenek. A teljes szabadság ugyanis saját korlátaink legyőzése, és saját akadálytalan teremtő képességünk kibontakoztatása, melynek következtében rajtunk keresztül Isten akarata teljesül, mivel teljesen azonossá váltunk a Törvénnyel, vagy másképpen az Egységgel. Szabad akarata tehát csak annak van, aki megszabadult saját belső kötelékeitől!

(Rhasoda Varga Margit, Az élet megélésének művészete I. 91. o.)