Az UKTM nem vallási közösségként, hanem szabad szellemi gondolkodók társaságaként definiálja magát. Ilyen értelemben nincs és nem is lehet tabu téma, bármely felvetődő kérdés jogos, tovább gondolásra és válaszra érdemes. Arra bíztatnék tehát mindenkit, hogy bátran kérdezzen olyan témákról is, amit sehol sem mert felvetni. 

Most egy olyan témával indítok, amire a vallási közösségek egyes tagjai vagy vezetői többnyire indulatosan reagálnak, nevezetesen van-e Isten, és mi van, ha nincs? A kérdésre egyetlen értelmes rövid válasz lehetséges: „Mindenkinek hite szerint adatik.” Aki nem hisz, annak nincs, aki hisz, annak pedig van, függetlenül attól, hogy ki, milyen valós vagy feltételezett bizonyítékokat tár elénk. Ezzel itt akár meg is állhatnánk az elemzésben, de én tovább megyek. Miután felmentettem magamat a kérdésre kötelezően adandó igen vagy nem sztereotip válaszok alól, szabad vagyok minden lehetőséget végiggondolni. Istent értelmezhetem bárhogy. Definiáljuk a továbbiakban istent IDEA-ként. Az ember ősidők óta létrehoz ideaképeket, amelyekhez méri magát. Ezt az ideát aztán helyezheti önmagába, és kitűzheti önmaga számára elérendő célként, valamint helyezheti önmagán kívülre és önmaga fölé, akinek alá kell rendelnie magát. Ha ezeket az ideaképeket megvizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy fejlődtek vagy legalábbis változtak a történelem folyamán, először emberszerűek voltak (pl. az egyiptomi vagy a görög-római többistenhitben). Ezek az istenek (ideák) civakodtak, harcoltak egymással, időnkét emberi alakot öltöttek, szeretkeztek emberi lényekkel, vagy éppen embereket maguk körébe fogadtak, és isteneket önmaguk közül a Földre taszítottak. Ez az ideakép fejlődött és egyre magasabbá, tökéletesebbé és egyben elérhetetlenebbé vált.

Ilyen értelemben nem mondhatjuk, hogy isten nem létezik, mert IDEA mindig is létezett és létezni fog. Azt sem mondhatjuk, hogy az IDEA nem valóságos, hiszen szellemi valóságként jelen van mindazok számára, akik vonzódnak hozzá. Az ember tehát létrehozhatja saját IDEÁ-ját vagy elfogadhat mások által alkotott IDEÁ-t, és ezt helyezheti önmagán belülre és kívülre. Ez az IDEA lesz az ő istene. 

Mi van akkor, ha valaki semmilyen IDEÁ-t nem hoz létre vagy nem fogad el? Ebben az esetben nem fejlődik vagy visszafejlődik. Gondoljuk csak meg, az állatok számára nincs IDEA, nincs cél, ami felé haladniuk kellene. Egy állat akkor és ott eszik, ahol éppen módja van rá, akkor és ott végzi a dolgát, ahol rájön a szükség. Egy ragadózó állat nem fogja tiszteletben tartani az embert, mert számára az ember nem ideaként, hanem potenciális táplálékforrásként jelenik meg. Ha nincs külső vagy belső IDEA, akkor nincs erkölcsi értékrend, amihez igazodnia kellene a társadalom tagjainak, ezért mindenkit a személyes szükségleteinek kielégítése fog motiválni, és ennek korlátját a mindenkori erőviszonyok (ököljog) fogja meghatározni. Ennek minimális mértékű továbbfejlesztése a csoporthoz tartozás előnyeinek felismerése, ha ugyanis mi vagyunk a Horda-1, akkor nyugodtan elpusztíthatjuk a Horda-2-t, elvehetjük a javaikat, megkínozhatjuk a tagjait, mert nem parancsol megállást a belső vagy külső IDEA. 

Ha tehát az emberiség nem szándékozik az ősközösségi társadalmak irányába haladni, akkor célszerű elfogadnia valamely magasabb IDEÁ-t, amely erkölcsi tartást ad, és közösségi viselkedési mintát mutat. Az eddigiek alapján az a vélemény alakulhatna ki bennünk, hogy az IDEÁ-t az ember teremti. Igen ám, de honnan venné az ember a mintát az IDEÁ-hoz, ha az nem létezne rajta kívül vagy önmagán belül, lényének valamely feltáratlan, rejtett zugában? Ha tehát IDEA abszolút értelemben nem létezne, akkor mi nem tudnánk azt megteremteni, mert nem lenne hozzá mintánk! Mondhatjuk persze azt, hogy éltek emberek, akik tökéletesebben voltak, mint a kortársaik és ők formálódtak IDEA mintákká. Valóban, az isteni küldötteknek, vagy isteni inkarnációnak tekintett entitások IDEA mintává váltak az emberek számára, sőt ez is volt a feladatuk. Ők megtestesítették, leképezték számunkra ‒  képességeiknek megfelelő mértékben ‒ az abszolút IDEÁ-t. Ha ez nem így lenne, akkor fel kellene tenni a kérdést, hogy ők honnan vették a mintát önmaguk számára? Nyilván a még magasabban álló entitásoktól, és a kérdés rögtön végtelen sort alkotna, aminek a végén ott áll az abszolút IDEA, aki nem más, mint Isten. Isten tehát az abszolút vagy legmagasabb IDEA! 

Az ember, ha fejlődni szándékozik, akkor választ magának egy IDEÁ-t, azt önmagán belülre helyezi, mint önmaga részét, ez lesz számára az elérendő célt, majd ha elérte, akkor az IDEÁ-t még magasabbra emeli, és így folyamatosan halad az abszolút IDEA irányába. Minden ember fejlődése így zajlik. Kezdetben az IDEA egy másik ember (szülő, tanár, mester, celeb, rock zenész, kinek mi…), de egy fejlődési ponton túl, már nem átlagember lesz a belső IDEA, hanem egy entitás, aki az abszolút IDEÁ-t testesítette meg, sőt lehet maga az abszolút IDEA (Isten) is. Ez azért van így, mert az ember egy bizonyos tudatossági szinten túl, úgy érzi, hogy az ő számára az átlagemberi IDEA kevés, nem nyújt előremutató fejlődési lehetőséget, és ekkor az ideaképet az anyagi világon túlmutató szintre kell emelnie. Ezt az utat hívjuk Istenmegvalósításnak, és ennek során a belső, transzcendentális szintre emelt IDEÁ-t valósítjuk meg. 

Mi történik, ha valaki az IDEÁ-t nem helyezi el önmagán belülre? Ekkor nem tudja megvalósítani. Ugyanis mindenki csak azt tudja megvalósítani, ami önmagán belül van. Ha valakinek rock zenész az IDEÁ-ja, de nem éli át magában az ideaképet, akkor ő sohasem lesz rock zenész. Ha valaki az abszolút IDEÁ-t (Istent) akarja elérni, akkor önmagán belülre kell helyeznie. Ha valaki számára az IDEA külső ideakép, akkor annak szemlélete kettős (duális) marad. Van ő és van Isten, valahol elérhetetlen távolságban, aki uralkodik fölötte, vagy aki gondoskodik róla, akinek a megváltására várni, vagy akinek a büntetésétől félni kell. Ezért van az, hogy az átlagos hívő (vallásos) emberek ‒ noha magasan rezgő a külső ideaképpel rendelkeznek ‒ csak kevés esetben tudják követni a választott IDEA elveit. Ők valójában nem a választott hitük szerint élnek, hanem a belső ösztönprogramjaikat követik. Ettől a ponttól akkor fognak elmozdulást tapasztalni, ha képesek lesznek az IDEÁ-t önmaguk részeként megélni. A külső IDEA belső IDEÁ-vá válása tehát egy folyamat, amelyben minden ember a saját ütemében haladhat.   

Ezen szemlélet szerint értelmét veszíti a kérdés, miszerint van-e Isten vagy nincs, és van-e erre bizonyíték vagy nincs, mert Isten csak, mint IDEA létezik, ekként pedig valós. A továbbiakban azt fogjuk elemezni, hogy valóban olyan távol vannak-e egymástól az Abszolútumról alkotott IDEA minták, mint ahogyan azt az egyes vallások követői vagy vezetői képzelik.

(Rhasoda Varga Margit: Az ég a Földdel összeér. 168. o.)