Az alábbiakban megkísérlem a válaszadást erre a sokak által kutatott kérdésre saját intuitív tudásom alapján. Szemléletem annyi­ban új, hogy integrálja a természettudományos és a filozófiai vála­szokat, és személyes megtapasztalásokkal is kiegészíti.

Az ember egy információs mező, és a halál után sem szűnik meg létezni. Ez nem hit kérdés, hanem megtapasztalható valóság. Termé­szetesen ehhez a megtapasztaláshoz magas szintű tudatosságra van szükség. Ez azonban bárki számára elérhető. Nos, ha valaki nem hiszi, miért nem akarja kifejleszteni azokat a képességeket, amelyek­kel saját megtapasztalás birtokába képes kerülni? Én sem hittem, de vettem a fáradságot, hogy addig képeztem magam, amíg saját tudás birtokába kerültem.

Először induljunk ki abból, hogy a halál után az entitás ugyan­olyan állapotba kerül, mint amikor életében álmodott. Mikor álmo­dunk, gyakran azt érzékeljük, hogy nincs testérzetünk, és gondola­taink által irányítva akadálytalanul cselekszünk. Pontosan ilyen a halál utáni létezés is. Ez azonban csak azok számára tapasztalható meg, akik elértek egy bizonyos szintű tudatosságot. Az alacsony tu­datosságú entitások a halál után nem tapasztalnak meg semmit, mert olyan, mintha mély álomba merülnének, vagyis velük öntudat­lanul történik a továbbiakban minden, beszámolni sem képesek róla. Minél magasabb tudatossággal rendelkezik az entitás, annál inkább emlékezni fog a halál utáni létezésre, sőt arra, hogy egyik testből hogyan került egy másikba, sőt még magasabb szinten tudatosan fogja irányítani ezt. Még magasabb tudatossággal átélheti, hogy mind a testben való létezés, mind a test nélküli (szellem formájában való) létezés álom, vagyis nem a végső valóság. A végső valósággal most ne foglalkozzunk, mert először azt kell megértenünk, mi történik a fizikai halál pillanatában. Az alábbiakban leírtak meditáció útján jutottak a tudomásomra, tudományos bizonyítékokkal csak részben vannak alátámasztva.

Minden pillanatban sok ezer parányi sejtünk pusztul el. Vá­lasszunk ki egy haldokló sejtet. Ez a sejt egy kémiai üzenetet küld a környező sejteknek, amely által közli velük, hogy meghal. Ezzel jelzi nekik, hogy vele már nem fognak tudni kommunikálni, rá a továbbiakban ne számítsanak. A többi sejt erre reagál. A reakció kétféle lehet. Normál esetben a többi sejt riasztja az immunrendszert, amire megindulnak az immunsejtek, és a halott sejtet lebontják, hogy ne zavarja meg az élők egyensúlyát (homeosztázisát). Előfordulhat azonban, hogy az immunsejtek késnek, vagy nem kapják meg az üzenetet. Idősebb korban az immunrendszer már lelassul, köszönhe­tően a sok immunszupresszív (pl. antibiotikumok) terápiának vagy az egészségtelen életmódnak. Ekkor a haldokló sejt kémiai üzenetét (amit egy még nem azonosított molekula közvetít) a többi sejt átveszi, és bennük is halál élményt indukál a jel. Vagyis a halál üzenet továbbterjed a környező sejtekben, ami elindítja a programo­zott sejthalált biokémiai szinten.

A jel előbb-utóbb elér egy idegsejtet, amely értesíti az idegrend­szert. Erre már az egész idegrendszer reagál. A válasz ismét kétféle lehet. Az idegrendszer egy erősebb jellel felébresztheti a szunnyadó immunrendszert, és tartalék energiákat dob be, hogy helyreálljon az egyensúly. Vagyis megindul a küzdelem az életben maradásért, azért, hogy a haláljelet lokalizálni lehessen, ne terjedjen tovább az egész szervezetre. Kérdés, hogy van-e elég tartalék ener­gia? Kide­rülhet, hogy nincs. Ebben az esetben a haláljel tovább­terjed, és a fizikai testet irányító elme rádöbben, hogy meg fog halni. Az elme ismét kétféleképpen fog reagálni, vagy megadja magát, vagy nem. Ha nem fogadja el a halált, mert ragaszkodik az élethez, a család­ta­gokhoz, vagyonhoz, feladathoz stb. akkor elhúzódó haláltusa lesz az eredmény. A másik esetben az elme megadja magát, és jelzi a szervezetnek, hogy ő már nem tud mit tenni, eljött a halál pillanata. Mikor az elme kikapcsol, bekapcsolhat a lélek. Ekkor a lélek teret nyer, és jelezheti, hogy az entitás eddig milyen feladatokat nem végzett el, mit csinált hibásan vagy hiányosan, milyen további lehe­tőségeket kaphat, ha felismeri, hogy nem az elme a legmagasabb irányítója a személyiségének. A léleknek ez a térnyerése külső ener­giaforrásra (életenergia mező) kapcsolja rá a fizikai testet. Ekkor, ha az elme vállalja az együttműködést a lélekkel, a fizikai test regenerá­lódik, és az entitás visszatér a halál küszöbéről. Ez az oka annak, hogy a halálküszöb élmény megváltoztatja az emberek életfel­fogását, még akkor is, ha nem tudatos visszatérés történik.

Az orvosi életben tartási technikáknak tehát csak annyiban van közük a halál elkerüléséhez, hogy időt adnak az elme és a lélek kommunikációja számára. Az elmének több idő áll rendelkezésére ahhoz, hogy feladja a legfőbb irányító szerepkört, és elfogadja azt, hogy ő csak a fizikai test irányítója, nem pedig a személyiség legfőbb vezetője.

Előfordulhat természetesen az is, hogy az elme önfeladásának pillanatában a lélek közli, hogy nincs tovább. Ekkor szokott megtör­ténni az un. szép halál, vagyis a lélek megbékélt állapotban távozik valamely testnyíláson, a mindenkori tudatosság függvényében. Ilyen­kor mosoly jelenik meg az arcon. Ez nem feltétlenül jelent felsza­badulását (moksát) a létkörforgásból, de mivel a tudatosság felismerte a lelket, ezért magas szintű következő életbe léphet át az entitás.

Az elme és a lélek kommunikációját elősegítő valamennyi spiri­tuális gyakorlat segítheti a minél tudatosabb halál megtapasztalását. Végül is, amikor meghalunk, mi halunk meg és nem más. Miért bízzuk magunkat másokra, hogy ők segítsenek? Ki irányítja ezt a testet, ha nem mi? Miért gondoljuk, hogy másnak a dolga a mi életünk és halálunk fölötti rendelkezés?

Vegyük kezünkbe mind az életünk, mind a halálunk irányítását!

(Rhasoda Varga Margit, Az élet megélésének művészete II. 73. o.)