A hit és a kételkedés egyidős az emberiséggel. Mindkettő a fejlődés velejárója, mivel hol az egyik, hol a másik viszi előbbre a természetes megismerési folyamatot. Megjegyezném, hogy a hitnek az ellentéte nem a hitetlenség, ezért használom a nem-hit szókapcsolatot. A továbbiakban vegyük sorra a hit és a nem-hit kialakulásának legfőbb motivációit. Mi zajlik az ember pszichikumában, amikor az egyik mellett elkötelezi magát?

1. A félelem

Az emberek ősidők óta félnek az ismeretlentől, természeti csapásoktól, katasztrófáktól, haláltól, olyan eseményektől, amelyek emberi eszközökkel nem befolyásolhatók, és minden olyan jelenségtől, ami az adott tudásszinten értelmezhetetlen. Az istenhívők (teisták) úgy oldják ezt a félelmet, hogy megpróbálják istenfélelemmel helyettesíteni. A hívők felfogása szerint minden esemény mögött Isten keze áll, ezért, ha valaki „jól” viselkedik, nem kell félnie attól, hogy vele kellemetlenség történik. Ha mégis előfordul, akkor az Isten büntetése, ami miatt önvizsgálatot, vezeklést kell tartani.

Az ateisták szerint a körülöttünk levő világot a természeti törvények irányítják, minél többet megismerünk ezekből, elvileg annál kevesebb lesz az ismeretlen. A megismerhetőség növekedése miatt, idővel a félelmeink is csökkennek. Mindazonáltal a kellemetlen események, a véletlen sorscsapások bekövetkezése kiszámíthatatlan, így védekezni sem lehet ellenük. Ilyen a természet, ezt kell elfogadni. Az ateizmus alig-alig képes oldani az ember pszichológiai szinten megjelenő félelmeit, mivel hiába nő a tudományos megismerés, a félelem tárgyai folyton újra képződnek. Ha megismertük pl. a villámlás okát, akkor attól talán már nem fogunk félni, de akkor megjelennek, mondjuk az UFO-k, amitől újra félni kezdünk. Vagyis a félelem az ateista rendszerben sosem szűnik meg, csak a félelem tárgya változik. A félelmet a teista rendszer sem szünteti meg önmagában, mivel ebben folyton Istentől kell félni, mivel az emberi felfogás számára kiszámíthatatlan, megismerhetetlen felsőbb hatalom irányítja a létet. A teista rendszer annyival megnyugtatóbb, hogy míg a természeti törvényektől nem várhatunk kegyelmet, addig az isteneket ki lehet engesztelni, és a kegyelmükben lehet reménykedni. Ilyen értelemben mindenképpen növeli az ember túlélési esélyeit, vagyis össztársadalmi szinten hasznos.

2. A neveltetés

A hit vagy nem-hit kérdéséhez való viszonyulást jelentős mértékben meghatározza az a szűkebb (családi) tágabb (társadalmi) környezet, amelybe az egyén beágyazódik. Egy vallásos társadalomban kicsi az esély, hogy valaki nyíltan ateistává váljon. Nemcsak azért, mert nem vállalja a kirekesztettséget, hanem azért is, mert vallásos viselkedésmintákat kap, amit csak önálló gondolkodásra képes, kivételes intelligenciával rendelkező egyének képesek megkérdőjelezni. Ha csak a család istenhívő, de a társadalomban jelen van az ateizmus, akkor növekszik az esély, hogy az egyén képes lesz felülírni a családi viselkedésmintákat, vagyis fellázad azok ellen, és az ellenkező viselkedésmintával azonosul. Mindkét esetben a közös jellemző, hogy az egyén által választott hozzáállás a teizmushoz vagy az ateizmushoz nem a saját tudása alapján dől el, hanem egy minta alapján, amit az egyén önmaga számára előnyösebbnek ítél meg. Az emberek többsége konformista, vagyis – átmeneti lázadást követően – a családi viselkedésmintákat fogja hosszú távon követni.

3. A műveltség

Az ateista iskolarendszerben felnövekvő emberek hajlamosak lesznek azt gondolni, hogy a tudomány eredményei mindent meg tudnak magyarázni. Így Istenre nem lesz szükség. Csak a primitív, műveletlen emberek kapaszkodnak Istenbe, akik gyengék ahhoz, hogy önállóan boldoguljanak a koruk kihívásaival. A műveltség tehát egy bizonyos szintig ellene dolgozik az istenhit kialakulásának.

Aki azonban mélyebbre tekint, különösen, ha a természettudományokban vagy a filozófiában jártasságra tesz szert, az kénytelen ráébredni, hogy a természeti törvények olyan precízen szabályozzák az anyagi Univerzum minden jelenségét és folyamatát, amely kizárttá teszi a magasabb intelligencia kihagyását a dologból. A természeti törvények működése minden szinten (matematika, fizika, kémia, biológia) olyan intelligenciáról tanúskodik, amelyet – ha ateisták vagyunk, akkor – az anyag belső tulajdonságának kell tulajdonítanunk. Ebben az esetben az élettelen anyag messze intelligensebb lenne, mint mi emberek. Gondoljunk csak bele, nem tudjuk tudatosan szabályozni, hogy melyik DNS szakasz aktiválódjon éppen a sejtjeinkben, miközben a sejtjeink molekulái önmaguktól megszervezik ezt. Szervezetünk részegységei öntudatlanul tökéletesebben működnének, mint amit a tudatunk trillió idegsejtjével felfogunk? A rész többre lenne képes, mint az egész? Ez totális ellentmondás. Ha nem akarunk ellentmondásra jutni, akkor egyenesen az anyagot kell istenünkké tennünk. Ez utóbbi esetben azonban az ateizmustól a teizmushoz jutottunk vissza, mivel nem Istenben, hanem az anyagban hiszünk.

4. A megtapasztalások

Az istenmegtapasztalások megerősítik az egyén teizmusát, sok esetben képesek az ateizmusból a hit felé átfordítani a szemléletet. Ezek a megtapasztalások azonban mindig az egyén pszichikumában történnek, vagyis belső megtapasztalások, még akkor is, ha külső jelenség formájában kerülnek észlelésre. Mondjuk, ha megjelenik Szűz Mária, akkor azt csak a hívők látják. Ha mások is jelen vannak, akkor ők vagy nem látják, vagy nem azt látják, vagy másképpen magyarázzák. Az Istenmegtapasztalások tehát személyes élmények, nem reprodukálhatók akaratlagosan, és mások számára korlátozottan adhatók át, mivel számukra nem rendelkeznek bizonyító erővel. Az istenmegtapasztalás tehát csak a megtapasztalónak bizonyíték, a többieknek legfeljebb hit.

Ezzel szemben az anyag jelenlétét és hatását mindenki tapasztalja. Ha nagy ritkán akad valaki, aki felülírja az anyag törvényszerűségeit, és csodát tesz, akkor az, vagy illuzionista, vagy csaló, vagy csodatévő szent. Pedig az a tény, hogy az anyagot valamennyien folyamatosan tapasztaljuk, önmagában nem bizonyíték még arra sem, hogy létezik. Pontosan, bizonyos pszichológiai kísérletek bizonyítják, hogy érzékelésünk félrevezethető, és ezek a megtapasztalásaink hitelességét is megkérdőjelezik. Hipnózisban lehet pl. olyan szuggeszciót adni, hogy mondjuk a hóember a kedvesed, és ennek megfelelően fogod őt üdvözölni. Mindezt úgy is lehet vezetni, hogy a kísérleti személyek a hipnózist követően sem fognak emlékezni, hogy hóembert ölelgettek. A hipnózisban végzett kísérleti eredmények erőteljesen megkérdőjelezik anyagi világunk valódiságát. Hiszen, ha valamennyien hipnózisban vagyunk itt és most, és az a hipnotikus szuggeszció, hogy ez az anyagi világ az egyetlen valóság, akkor ebből a hipnózisból csak kevesen tudnak önerőből „felébredni”. Ebben az esetben felvetődik a kérdés, hogy ki hipnotizált bennünket és miért? És az erre adott válasz csak az lehet, hogy egy magasabb intelligencia, ami lehet akár Isten is. Akár ateisták vagyunk akár teisták, az anyagi világ, mint stabil támasz, könnyen kicsúszik alólunk, ha elkezdjük keresni a magasabb igazságot.

5. Az isteni archetípusok (ősképek) aktiválódása

Az isteni archetípusok a központi idegrendszerben kódolt magas szintű programok, amelyek, ha aktiválódnak, akkor istenmegtapasztalást vagy isteni képességeket, tulajdonságokat, illetve Isten felé fordulást eredményeznek. Aktiválásuk elmélyült imával, mantrával, meditációval, beavatással, jógagyakorlatokkal, különleges élménnyel lehetséges. Ha ez megtörténik, akkor az egyén egy új program szerint kezd el működni a világban, mert az eddigi programjait az archetípus aktiválódása felülírja. Ez egyben magyarázata annak is, hogy egyesek miért rendelik alá magukat valamely Isten szolgálatának, és miért gondolják a sajátjukat igaznak és a többiekét hamisnak, mások pedig, miért nem hiszik el az egészet. Aki ateista, az biztos lehet abban, hogy benne egyetlen isteni archetípus sem aktív, ugyanakkor azonban inaktív formában jelen van. Ha erről meg akar győződni, akkor önmaga is aktiválhat egy ilyen programot. Nem egyszerű, de kivitelezhető. Az isteni archetípusok jelenléte az emberi idegrendszerben felveti azt a kérdést, hogy ki és miért ültette be ezeket a programokat? Különösen érdekes ez, ha ateista környezetben nőttünk fel, és csak hírből halottunk Istenről, vagyis kizárható, hogy ebben az életben kerültek volna belénk ezek a programok. Lehetséges válasz, hogy maga Isten által vagy a korábbi életek megtapasztalásai révén kerültek belénk. Ha viszont ezt a választ fogadjuk el, akkor már teistákká váltunk.

Másik kérdés, hogy ha programok, akkor miért kellene aktiválnunk őket, és miért kellene engedelmeskednünk nekik? Ez a kérdés vetődött fel Buddhában is, aki szintén megtapasztalta saját elméjében az archetípusok aktiválódását, és gyökeresen kiirtotta őket. Így a buddhizmus a legmagasabb szinten átélt ateizmus. Itt az istenek a szamszára (létkörforgás) részei, amelyek fölé kell emelni a tudatosságunkat. Buddha az isteneket törölte ugyan, de a dharmát (az Univerzumot működtető Törvényt) nem tudta törölni, így nem úszta meg, hogy Isten helyébe ne kelljen betennie a Törvényt. A Törvény megnyugtató az emberi psziché számára, mert igazságos, kiszámítható, ad egy keretet, de nem ad kegyelmet, mert a személytelen Törvény örök és megváltoztathatatlan. Így tehát Buddha a materialista ateizmus helyett alternatívaként egy idealista ateizmust tudott csak javasolni.

A teista rendszerekben is működnek isteni törvények, amelyek Istentől függenek, és hatalmában áll rajtuk változtatni, illetve felmentést adhat a Törvény hatása alól. A teizmus tehát annyival megnyugtatóbb, hogy ha valamely archetípust kitüntetjük, akkor az általa való kapcsolat révén összeköttetésbe kerülhetünk a hitünk szerinti programozóval (Istennel), és reménykedhetünk abban, hogy kiszabadít bennünket a program fogságából.

6. A létezés értelme, illetve értelmetlensége

Mindez ideig nem kerestünk választ arra a kérdésre, hogy mi értelme van a létnek egyáltalán? A legtöbb ember számára a létezés értelmét a boldogság forrásának megtalálása adná. Az ateista az anyagi világ élvezetéből merít örömet. Az élvezet szót tágabb értelemben használva, nemcsak az anyagi élvezetekre gondolok, az is élvezet, ha valaki alkotó tevékenységet végez, mert ő ebből szeretne örömet meríteni. Értelme azonban hosszú távon az alkotásnak sincs, mert minden alkotás egyszer megsemmisül, feledésbe merül, mindig jönnek újabbak, és az idő vasfoga sem kíméli az alkotás eredményét. Emiatt minden alkotónak egyszer szembe kell néznie azzal, hogy önmagának, saját örömforrását keresve alkotott, hiába vigasztalja magát azzal, hogy ő másoknak akart jót tenni. Az anyagi világban megtapasztalható élvezetek mindig korlátozottak, mert keveseknek adatik meg, hogy korlátlanul kielégítsék a vágyaikat. Aki pedig nem tudja kielégíteni, az szenved és boldogtalan. De még az is szenved, akinek minden megadatott, mert őt is éri betegség, veszteség, és ő is meg fog halni. A buddhizmus azt a megoldás adja erre, hogy hagyjuk itt az egészet, és lépjünk be a nirvánába. Ott boldogok leszünk, igaz, ehhez fel kell adnunk minden vágyunkat.

Szóval a létezés értelmének ateista felfogású elemzése során eddig arra jutottunk, hogy a létezésnek semmi értelme nincs. Ha élvezni akarsz, akkor szenvedni fogsz, ha boldog akarsz lenni, akkor pedig le kell mondanod minden élvezetről. A teista felfogásban a létezés rajtunk kívül álló okokból jött létre. Isten teremtette, az ő felelőssége, ha akarjuk, ha nem, részesei vagyunk. Ha jól viselkedünk, akkor kapunk valami ajándékot, amivel jobban érezhetjük magunkat itt, vagy a túlvilágon. Ide kapcsolódik még egy gondolat. Ha ateistaként élem le az egész életemet, nem hiszek sem Istenben, sem a túlvilágban, és a halálom után mégis kiderül, hogy tévedtem, akkor az elég váratlan kihívás lesz! Ha viszont hívőként éltem, és halálom után kiderül, hogy semmi sincs, akkor lényegileg nem változik a helyzetem. Nem lesz, aki, és amiben csalódjon. Akit frusztrál a létezés értelmetlensége, vagy nem akar halála után meglepődni, és minden eshetőségre fel szeretne készülni, annak számra az istenhit többet tud nyújtani, mint az ateizmus.

7. A belső IDEA felismerése

Minden emberben jelen van saját ideaképe, ő maga, a tökéletesség állapotában. Ez nem a külvilágból, emberi minta alapján összeállított séma, vagy példakép, akihez hasonlítani szeretnénk. Ennél sokkal több és más. Az ideák a tulajdonságokat annak a legtökéletesebb formájában hordozzák, de nem tartalmaznak minden létező tulajdonságot. Az ideák sokasága viszont már a tulajdonságok végtelen változatosságát mutatja. Ez a belső idea egy teljesen kifejlesztett lelki test, ennek a központját nevezik a hinduk atmannak. Az idea egy személy, aki te vagy, amikor a választott tulajdonságaidban elérted az isteni tökéletességet. Ha ez az idea felismerésre kerül valakiben, akkor, mint belső mester az idea megvalósítása irányába vezeti a személyt. Ennek a belső ideának a felismerése porig rombolja az ateista felfogást. Egyfelől, hogyan került belénk? Az anyagi világban élő más emberek által nem lehetséges, mert akkor nekik az idea tökéletességének szintjén kellene állni. Az ideát már elért mesterek által lehetséges, de akkor ők honnan kapták? Másfelől az idea nem lehet a testünk anyagi alkotóelemeinek a tulajdonsága, mert az anyag nem képes létrehozni ideát. Ha mégis azt feltételeznénk az anyagról, hogy az hozza létre az ideát, akkor az anyag azonnal megszűnne létezni, mert felülírná önmagát, mivel az idea tökéletesebb, mint az anyag. Csak az az elképzelés nem vezet ellentmondásra, hogy az idea lépett be az anyagba, hogy tökéletessé formálja azt. Az idea egyetlen helyről származhat Istentől. Bárki szétmeditálhatja az elméjét, vagy atomonként végig vizsgálhatja az egész Univerzumot, akkor sem talál rá más magyarázatot. Az idea értelmet ad a létezésnek, ugyanis a cél az idea elérése. Az idea célja pedig az őt megalkotó Isten szolgálata. Ezzel a boldogság iránti vágy kérdése is megoldódik. Ebben a szemléletben a boldogság forrása az idea Isten iránti szeretete. A szeretet abból a felismerésből fakad, hogy Isten lehetőséget adott az idea megvalósítására, ezáltal a fejlődésre, hogy vele egylényegűvé váljunk. Az Isten iránti szeretet megtapasztalása transzcendentális boldogság forrása, amihez semmi sem hasonlítható, ami földi eredetű.

Senki sem állíthatja, hogy őbenne nincs jelen ez az idea, csak azért, mert még nem találta meg. Attól, hogy kétségbe vonja a létezését még nem lesz boldogabb, viszont azonnal megszületik benne a boldogság parányi csírája, ha elkezdi magában az ideát megvalósítani, mert megszűnik az eddig tapasztalt értelmetlen, kilátástalan vergődés, a félelem és a haláltusa.

Ha csak annyit tettél, hogy végig olvastad ezt az írást, már megtetted az első lépést az idea felismerése irányába. Üdvözöllek!

Rhasoda Varga Margit
UKTM vezetőmester
2021. Budapest