Szokásos meditatív sétámat folytattam a Duna parton. Azon meditáltam, hogyan érdemes folytatni a spirituális tevékenységemet, ha egyáltalán? Amikor az ember új utat tör, ha szakít a hagyományokkal és új gondolkodási rendszert hoz létre, akkor mindig szembe kell néznie azzal, hogy a többiek nem értik, nem hiszik, vagy tudomást sem vesznek róla; még személyes tanítást követően sem mindig megy át az üzenet. Sőt, akik érteni vélik, még azok sem fogják fel a lényegét és a jelentőségét.

Az ember időt és energiát fektet tanítványokba, akikre szeretné hagyni a rendszerét, és ők mást szeretnének kipróbálni, mást gondolnak feladatnak, és elhagyják az utat, amit együtt kezdtünk kiépíteni. Nem egyedi eset, szabad nekik. Hiába tudom, hogy plusz kör lesz a számukra, mégis hagynom kell, mert még nem érkeztek meg hozzám, még hiányzik számukra valami felismerés.

Szemben velem egy nagymama jött, három gyermekkel, 4, 6, 8 évesek lehettek, hazafelé tartottak a játszótérről. Egy másodperces szemkontaktust váltottam a gyermekekkel gondolatok, szavak nélkül, mosolytalanul, és haladtam tovább. Már jó tíz méterrel elhagytam őket, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki fut utánam.

Visszafordulok. A legkisebb gyermek az, és így szól: ’Én a néninek adom a kincsemet!’ Kicsi kezéből a kezembe nyom valamit, egy összehajtogatott őszi falevelet, ami ügyesen át van csomózva a levélke kocsányával, és már fut is tovább, vissza a nagyihoz.

Kibontottam, egy dunai kavics volt benne. Félhangosan mondtam ki: ’Emlékezni fogok rád gyermek, mert te rám bíztad a kincsedet. Meg foglak majd keresni a szellemi világból, ha felnősz, mert tudom, hogy te vársz rám. Rám bíztad azt, amire mások képtelenek voltak. A legnagyobb kincsedet, a drágakövet, az önvalót.’

Rhasoda Varga Margit
UKTM vezetőmester
2024. Budapest