A vallások tehát dogmákra (hittételekre) épülnek, és amikor egy dogma megdől gyakran új vallási irányzat indul el, aminek a követői elkülönülnek az eredeti vallási csoportosulástól, szektát hoznak létre. A legtöbb vallási irányzat tehát szektaként indul. Vagyis szekta egy olyan vallási (vagy egyéb) szervezet, amely meghatározott céllal és elvrendszerrel rendelkezik, amelyeket úgy definiálnak, hogy azzal egyéb csoportosulástól magukat megkülönböztessék.

Ez a megfogalmazás szinte minden szervezetre igaz lenne, ezért bővítenünk kell a definíciót. Egy önmagát megkülönböztető csoport, akkor válik szektává, amikor a különbözőség olyan mértékben hangsúlyossá válik, hogy elkülönülésbe vált át. Az elkülönülés azt jelenti, hogy a szekta tagjai a hozzájuk nem tartozó személyeket elutasítják, megvetik, esetleg megtéríteni, beszervezni törekszenek, az általuk nem elfogadható viselkedésmintákat elítélik, elvetik, továbbá önmagukat a tudás vagy az istenhez vezető út kizárólagos ismerőjének tartják. Ebből a definícióból következnek a legfontosabb ismérvek:

- elkülönülés: a szekta ember és ember közé áll, gyakran szülő-gyermek, vagy házaspár közé, stb. Ilyen értelemben szétrombolja a családi, emberi kötelékeket. Ez sohasem lehet a valódi hit eleme, hi­szen, minden hitrendszer a szeretetet emeli ki, mint legfontosabb üdvözítő érzést. A szeretet pedig összeköt, és nem elválaszt, a szere­tet elfogad, és nem elutasít, a szeretet megért, és nem elítél. A hit, a vallás valódi megélése mindig a másik személy iránti szeretet, elfo­gadás, megértés irányába viszi az embert. Ha tehát nem ezt tapasz­talja az ember egy szervezethez csatlakozva, akkor el kell gondol­kodni a hogyan továbbon.

- ítéletek: a közösség és/vagy a vezetők részéről megítélést vált ki, ha valaki nem követi a csoportosulás által iránymutatónak tekin­tett viselkedésmintát. Így a közösség tagjai a megítéléstől és az eset­leges kizárástól való félelemből elfogadják a többségi véleményt, de azt nem szívvel, hanem kényszerből követik. Így a közösségben megjelenik a félelem a kiközösítéstől, véleménynyilvánítástól.

- autoktarikus vezetési stílus: a mindenkori vezető istenként tisztelteti magát, és szavait nem lehet kétségbe vonni. Ha mégis ezt teszi valaki, akkor kirekesztés, a közösség előtti megszégyenítés lesz a jutalma. Ezeket a közösségeket a valódi tanítás hiánya jellemzi. A tanítás helyett a szentírás (vagy a vezető) írásainak szó szerinti betanulása vagy értelmezése az egyetlen információ átadási mód. Nincs konstruktív vitára lehetőség, amelyben kiderülhetne, hogy ki, mit nem ért vagy mit értelmez másképpen.

- kizárólagosság: a vezető kinyilatkoztatja a tudást, amely sze­rinte istentől származik, és rajta keresztül érkezik. Ez a valóság­ban ritkán ugyan, de lehetséges, akkor kell gyanút fogni, ha valaki ebben a szerepkörben kizárólagosságra törekszik. Vagyis isten egyes egyedül neki nyilvánult meg, és adta át ezt a tudást, nemcsak jelen­leg, hanem a múltban sem volt senki, aki tudással rendelkezett, vagy ha volt, akkor az már elavult, és most az ő szerepe az, hogy helyére tegye a tanítást. Ilyen esetekben nincs mód a tudás szintézi­sére sem, vagyis a régi és az új tanítás nem építhető egybe, a vezető tanítása más tanításokkal nem illeszthető össze, hiszen egyedülálló. A vezető megkérdőjelezi (figyelem, nem újraértelmezi!) megkérdőjelezi a korábbi tanítások helyességét, nemcsak egy-egy pontban, hanem teljes egészében.

- térítés: a kívül maradók erőszakos (esetleg agresszív) térítése a tagok számára feladat, vagy jó pont. Ezt gyakran kíséri világvégével, elkárhozással, sötét erőkkel stb. való fenyegetés. Ezeket az állítá­sokat azonban nem magyarázzák, értelmezik, hanem a lényeg az emberek félelemben tartása, miszerint istentől félni kell, mert meg­büntet. Ez már önmagában gyanús, hiszen Istennek sohasem volt célja a teremtett lények félelemben tartása. E mögött mindig világi hatalmi érdekek húzódnak meg, hogy az emberek fizessenek, félelmeik által irányíthatók legyenek, és tartsák el a vezetőket valami túlvilági jutalomért cserébe.

- képmutatás, hazugság: a kinyilvánított és a rejtett cél nem azonos. Ez nem biztos, hogy azonnal látszik. Alaposan meg kell figyelni a vezető(ke)t, aszerint élnek-e ahogy tanítják. Előbb-utóbb lesznek olyan elszólások, amelyek gyanússá teszik a dolgot. Senki sem tud egy életen keresztül folyamatosan és hibátlanul színlelni, mert ez nagyon energiaigényes tevékenység. Ilyenkor a vezető nem önmagát adja, hanem felvesz egy álarcot, megpróbálja eljátszani a tökéletes lényt, ami ha nem sikerül, akkor agresszívvá válik. Ha valaki gyanút fog, akkor jön a problémák szőnyeg alá seprése. Ha lényegi kérdés merülne fel a működéssel vagy az elvekkel stb. kap­csolatban, akkor ezek sohasem lesznek nyíltan megválaszolva, hanem a kérdések vagy a válaszok szét lesznek maszatolva. Erre többféle módszert is alkalmazhat a vezető.

A legfontosabb jellemvonások közül nem feltétlenül kell mindegyiknek meglennie, ugyanis a szektává válás egy folyamat. A legtöbb szervezet nem úgy indul, hogy szekta akar lenni, legtöbbször csak a vezető elcsúszása okozza a szektásodást.

Nagyon sok szekta azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy világvégét hirdet. Ha beállsz közéjük, akkor üdvözülést ígérnek, ha pedig nem, akkor kárhozattal fenyegetnek. Valamennyien örökéletű lelkek vagyunk, tehát pusztulásunk, mint ahogy a „világvége” (sőt maga a világ is) illúzió. A „világvége” más néven végítélet egy, a tarot szerinti, beavatási út, amelyen időnként minden embernek át kell esnie. Ilyenkor katasztrófahelyzetekben kerülünk megmérette­tésre. Ez pontosan olyan, mint egy vizsga, csak élesben történik. Mi az, ami megméretődik? Az emberségünk, szeretetünk, segítőkészsé­günk, fegyelmezettségünk, hitünk, tudásunk, megbocsájtó képessé­günk, egyszóval mindazok az isteni tulajdonságok, amelyeket ki kellett volna magunkban fejlesztenünk, egyszerre mérlegre kerülnek. Ekkor kiderül, hogy képesek vagyunk-e ezeket alkalmazva kiállni a próbatételeket. Ha nem, akkor később, következő életek folyamán ismét megpróbálhatjuk. Ha valakinek éppen most jön el az idő, nem árt, ha megfontolja az alábbi gondolataimat.

(Rhasoda Varga Margit, Az élet megélésének művészete II. 159. o.)